A juhászatban minden úgy maradt

Erdélyben szinte minden juhászattal foglalkozó szó román eredetű. Gyermekkoromban minden vakációs napot – néha csak órát – falun töltöttem. Szerettem a lovakat, az este hazatérő csordát, a szénacsinálást, hordást, a búzakalangyát – egyszóval mindent, ami a faluhoz kötődött, ami ott történt.

Egy bús novemberi napon Andris barátom jött a hírrel, miszerint: „Bécsapták a berbécseket a turmába.” Ez azt jelentette, hogy a kosokat fedeztetésre, az anyajuhok közé engedték. A mi korunkbelieknek – 8-10 évesek lehettünk – azért volt érdekes a dolog, mert a berbécsek ilyenkor verekedtek, néha életre-halálra küzdöttek.

Mikor kiértünk a turmához (juhnyáj), már elkezdődött a verekedés, két kos állt egymással szemben, 4-5 métert hátráltak, majd egymásnak iramodtak, az összeütközést hatalmas csattanás kísérte. Ez így ment kétszer-háromszor, míg az egyik feladta a küzdelmet. Ilyenkor a vesztes oldalra lépett és közömbösen legelészni kezdett, a győztes pedig megkereste szíve választottját. Ezen a napon, a szokásostól eltérően, nem jöttek ki a berbécsgazdák és nem volt, aki elválassza a nagyon felhevült verekedőket.

Történt ugyanis, hogy két hatalmas állat, lehettek úgy 70-80 kilósak, nem hagyták abba a szokásos két-háromszori nekifutás után a küzdelmet, hanem mind nagyobb távolságra hátráltak, lehetett már 15-20 méter is közöttük, és mind nagyobb dühvel rohantak egymásnak. Olyan iszonyatos erővel ütköztek össze, hogy méternyire pattantak visszafelé egymástól. Amikor már kezdett elfajulni a dolog és egyik sem tágított, nem csak mi néztük – néhány kíváncsiskodó gyerek – feszült figyelemmel, hanem a máskor közömbösen legelésző juhok is mind arra felé fordultak.

Érthetetlen, de nem volt ott egyetlen felnőtt sem, aki szétválasztotta volna a két megvadult állatot. A mind nagyobb távolságra hátráló berbécsek, nem tudom hányadszorra iramodtak egymásnak, és hajszálpontosan találták el ellenfelük fejét, homlokát, a csattanások fülsiketítőek lettek, jobban szerettük volna, ha már abbamaradna. De megelégelte az egyik verekedő is. Jól emlékszem, szürkés színű (zurdun) volt. Miután hátrált, megállt, látszott milyen hevesen lélegzik és mennyire fáradt, de nem ment el legelészni, mint a többiek, ami valószínű azt jelenthette, hogy nem adta fel a küzdelmet, és bevárja a támadást. A fehér pedig rohant feléje, és mivel az ellenfele a fejét elfordította, az oldalnak rontott, felborította, és még néhányszor megdöfködte a magatehetetlen vetélytársát. A vége az lett, hogy a szürkét le kellett vágni és lett belőle berbécs-tokány.

Tejbemérés Magyarlónán, Kolozs megye (Essig József felvételei)

Kalotaszegen, de nem csak ott, a juhászok mindig románok voltak. Így volt ez emberemlékezet óta, és így van ma is, apáról fiúra száll a mesterség. A gyermek kint alszik a bundában, hajnalhasadtán fölkeltik, hogy hajtsa a sztrungába fejéshez a juhokat, esőben, szélben ott kell lenni és éjszaka néha a farkasok is ordítanak. Ebbe az életmódba csak beleszületni lehet, később nem tudja megszokni a rendes körülmények között nevelkedő gyermek, inkább éhen hal, de nem csinálja.

A juhászattal járó elnevezések többnyire román eredetűek, ezt senki sem vitatja. Érdekes, míg a szarvasmarhát magyarul szólítják, a juhokkal románul beszélnek a gazdák. A juhpásztor neve pakulár (pacurar). A pakulárt a turma őrzésében és a fejésben egy-két 12-14 éves juhászbojtár – csóring (ciorâng) – segíti. A holmiaikat az esztenában (stâna) tartják. A juhok éjszaka a sztrungában (strunga), kosárban pihennek. A fizetésüket a turmagazda szedi össze. Egy juh után fizetésként 3 kupa (négy és fél liter) búza, és minden rendből egy fejés tej jár. A „rendet” legelőre történő kihajtás után a „béméréskor” állapítják meg. Minden gazda megfeji a saját juhait, és a tej mennyiségét megmérik, a mértékegység a kupa (1,5 liter) és ennek tört részei, valamint a meszej és ennek tört részei.

A turmák rokoni, baráti kapcsolatok vagy más kritériumok alapján verbuválódnak és kapnak nevet. Van pl. felszegi, nagyutcai vagy a románok, illetve a magyarok turmája. Még a rokonok között is előfordul, hogy fejéskor, az elsőség kedvéért megpróbálnak vizet csempészni az edénybe. Rajtaveszteni elég nagy szégyen, de próbálkozó mindig akad. A legtöbb tejet fejő gazdáé az első fejés, ezután a felállított sorrend szerint következnek a többiek, amíg kimegy a „rend”. Az első rend lejárta után a pakulárnak jár egy fejés (az elején háromszor fejnek naponta), és a turma egyhavi ganéja, amit a juhász pénzért ad el a gazdáknak. A sztrungát, kosarat egy vagy két éjjel tartják ugyanazon a területen, majd költöztetik, ezzel a módszerrel trágyázzák a távol eső földeket.

Nagyanyám – bár csak 4 juha volt, de mivel jól tartotta, abrakolta őket – mindig jó „helyezést” ért el. A tejet a turmától szamárral hozta haza a gazda. Számomra ünnep volt, amikor behajtották az udvarunkra a szamarat, különösen, ha megengedték, hogy délben egyedül hajtsam haza a mezőről és közben nem történt semmi baj. A nagy melegben ugyanis előfordul, hogy a szamár néha megbokrosodik, „elragad”, elfut, ilyenkor leesnek a bödöllők (kannák) és a tej elfolyik.

A tejet otthon cseberbe teszik és oltóval beoltják. Kétféleképpen készítik a sajtot. A legelterjedtebb módszer az, amikor a megaludt tejet sajtruhába teszik, felakasztják egy szegre, hogy a savó lecsorogjon. Miután a napon beérik, húsdarálóval leőrlik, sóval összegyúrják és túró lesz belőle, amit fából készült kisebb bödöllőkbe benyomkodnak, fafedővel lefedik, és nagy kővel lenyomatják. Ebből a tél folyamán időnként kikaparnak egy-egy puliszkára valót, tavasz felé azonban már eléggé csípős lesz, ilyen állapotban a kényesebbje már nem szívesen fogyasztja.

A másik fajta sajt a telemea. A megaludt tejet tepsiszerű fatálcára teszik, kockákra vágják és nagy súllyal lenyomtatják, majd sós vízben érlelik. A leszivárgó savóból – miután felfőzik – kicsapódik az orda (urda), ebből készül a kapros ordás palacsinta. Zsendicéből (jindita), a megmaradt savóból és jó sok tejszínből főzik a bálmost (balmos), ami tulajdonképpen egyfajta puliszka, amit magába esznek (nem tejjel vagy túróval elkészítve). A juhászatban ma is ragaszkodnak a hagyományokhoz.

Újdonságnak számít talán az, hogy a szamarak hátán már alumíniumból készült kannák vannak, de a fanyereg megmaradt.

Bódis András
Kolozsvár

Vissza