Tönkölytermesztés Erdélyben

A tönkölybúzáról – fontosnak tartva – lapunkban már többször szóltunk, legutóbb a tavaly szeptember-októberi számban, az ÖKO-10 új magyar fajtáról, amikoris e fajtáról, termeltetőségéről több hirdetés is megjelent. Most a tönköly eredetéről, erdélyi újra termesztéséről és az ÖKO-10-zel kapcsolatos kérdésekről számolunk be. (A szerk.)

A tönköly (Triticum spelta L.) keletkezési helyéről több feltételezés van. Egyben viszont egyetértenek a kutatók, hogy a „fiatalabb” búzafajok egyike. Ha a vadbúza domesztikálása – háziasítása – hozzávetőlegesen Krisztus előtt 8000 évvel kezdődött (Csetri Elek, Jenei Dezső, Stúdium Kiadó Kolozsvár, 1997), a bronzkorban már Svájc legelterjedtebb gabonája volt (Neuweiler 1919, 1930). Németország délnyugati részében és észak Svájcban Krisztus előtt 1000 évvel vált domináns búzafajjá, mikor a hűvösebb éghajlat fellépése következtében az addig elterjedtebb fajok, az alakor (Tr. monococcum L.) és a tönke (Tr. dicoccum Schübl), melyek igényesebbek az éghajlat és talajviszonyok iránt, háttérbe szorultak, különösen a hegy- és hegymelléki dombvidéken. Krisztus előtt 500 évvel, mikor a germán törzsek elterjedtek ezeken a vidékeken – melyek egyesek szerint a tönköly szülőföldje – megkedvelték ezt az ellenálló búzafajtát és hosszú ideig, a ma elterjedtebb közönséges, lágy búza (Tr. aestivum L.) és keményszemű (Tr. durum, Desf.) mellett a múlt század végéig, egyes vidékeken mai napig hűek maradtak hozzá, magukkal vive azt a vándorlások során. Ebben lényegesen különböztek a szomszédos népektől, frankoktól és reto-románoktól, akik főleg a közönséges búzát termesztették.

A germán törzsek inkább kásaként fogyasztották, amire a tönköly nagyon alkalmas, míg a szomszédaik, akik kenyérfogyasztók voltak, más fajokat kedveltek. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy a pelyvába erősen burkolt tönköly a madarak által fokozottan népesült erdőföldeken kevesebb kárt szenvedett . Több mint valószínű, hogy a tönköly ezen az úton jutott el a vándorlók, illetve betelepítettek által elterjesztve közelebbi és távolabbi vidékekre Itáliába (a Po síkságra), spanyol földre (Pireneusok, Aszturia), és Erdélybe is (Schimann, 1932). Itt, tudományosan nem ellenőrzött információs adatok szerint még a XX. század elején is termesztették a német földről elszármazottak által lakott, főleg dombos, hegyes vidéken. Írott dokumentációra nem akadtak és ez ideig a spontán flórában sem találták, még azokon a búza részére mostoha viszonyú helyeken sem, ahol az alakort, melynek termesztését jóval később követte, nagyon kis területen relikviaként még az utóbbi években is termelték. Itt még gyomként a spontán flóra komponenseként is megtalálták (Péntek és Szabó, 1981).

Szájhagyományként a magyar elnevezés (tönköly) megkülönbözteti az alakortól (Tr. monococcum L.) és tönkétől (Tr. dicoccum), melyek a mai uralkodó, közönséges búza (Tr. aestivum) faj előtt voltak elterjedve, de sok más nyelven ugyanazzal az elnevezéssel jelölték az alakort, a tönkölyt és olykor a tönkét is.

Jogosan vetődik fel a kérdés miért került sor az utóbbi években a tönköly termesztésére? A válasz az, hogy az egészséges élelmezéssel foglalkozó szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a fehérjében amúgy is viszonylag szegény táplálkozás keretében a fehér lisztből készült kenyér fogyasztása nem egészséges. A 40-50%-os kiőrlésű búzalisztből készült ételekből hiányzanak a búzaszem külső borító rétegeiben, terméshéjában, maghéjában, aleuron rétegben és a csírában található tápanyagok és az emésztési folyamatnak hasznos nyersrost is. Ebből kiindulva indult meg egy helyes táplálkozással foglalkozó irányzat és a megoldás keresése. A teljes kiőrlésű liszt felhasználásából kiindulva, a külön korpa adagolásával készült a „graham” típusú kenyéren át, más javító megoldások mellett a német lakta vidéken újra megjelent egy régebbi tapasztalat: a tönkölyliszt felhasználása, amit újabb érvekkel, vegyvizsgálatokkal támasztanak alá. Az első termékek megjelenésével és a fogyasztó országok határait is lassan kiterjedve más vidékekre, ahol már termelték az idők folyamán, vagy ahol a termesztési feltételek kedveznek ennek a búzafajtának. A tönköly kitűnik azzal, hogy a gyengébb talaj és éghajlati viszonyok között biztosabb és jobb minőségű termést ad, mint a közönséges búza.

Ebből indult ki a Kolozs megyei Magyarlóna faluban alakult „Bioterra Egyesület” vezetősége, mikor 1999 októberében 950 négyzetméter területet bevetett Svájcból beszerzett nemesített tönkölymaggal és megszervezte a termelést az EU szabályzatának megfelelő feltételek között. A vetőmagmennyiséget a csírázóképesség és tisztaság figyelembe vételével négyzetméterenkénti 300 hajtásra számítottuk, a Biokultúra folyóirat tavalyi negyedik számában (július-augusztus) 22. oldalon leírt számítási módnak megfelelően. A terület a Szamos folyó bal partján fekszik, és ökológiai termelésre való átállási fázisban van. Előveteménye az átállásban levő burgonya, melynek bio istállótrágyát adtak.

A termőtalaj jellemzése: kis mélységű, folyómenti öntéstalaj (alluviális), homokos-vályogszövetű, pH (vízben) 6,1, a talaj felületén 6,8 60-70 cm mélyen. Televénytartalma 83 ppm (kicsi). A román minősítési rendszer alapján a búza részére III. alkalmassági osztályba sorolható, ami 2000 kg/ha átlagos búzatermésre teszi alkalmassá.

A kikelés és a telelés megfelelő volt, a tavaszi ápolási munkálatok: a gyomfésű ismételt alkalmazása. A szomszédos parcellán nemesített fajtájú (Transilvania) őszi búzát termeltek, szintén átállási fázisban.

A tenyészidő alatt szakember elvégezte a fajta-elismerési megfigyelést és a nemzetközi ökológiai felhatalmazott szerv a minősítési alapul szolgáló ellenőrzést.

Az időjárási viszonyok az ősz és a tavasz első felében kedvezőek voltak a búzatermesztésnek, de május, június és júliusban a sokéves átlagcsapadéknál jóval kevesebb esett és a hőviszonyok is a szokásosnál magasabbak voltak.

Betakarításra 2000. július 31-én került sor a szomszédos búza után 4 nappal. A helyi vizsgálat alkalmával meghatároztuk az átlagos növénysűrűséget, a bokrosodást, a gyomosságot, mintakévét és talajmintát vettünk. A hektárra átszámított szabvány szemtermés 3500 kg volt, egyenlő a közönséges búza termésével.

A mintakévék vizsgálata alapján közlünk néhány jellemző adatot.

• 1000 kalászka tömeg 126,2 g;
• 1000 szemtömeg 53,4 g;
• pelyvaszázalék 25;
• négyzetméterenkénti kalászszám 531;
• az utóérés utáni csíráztatáskor 100 kalászból 157 ép csíranövény jelenik meg.

Jelen pillanatban ez volt Erdélyben a tönkölytermelés újrakezdése. Az előállított, minősített bio elitvetőmagot ellenőrzött termesztésben tovább szaporítjuk az ismerttel azonos talajviszonyok között, hogy jövő ősszel adhassunk ökológiailag minősített magot átállt termelőknek, a Bioterra egyesület tagjainak.

További terveink közé tartozik az ÖKO-10 magyar tönkölyfajta kipróbálása, és a már beszerzett populációkból és fajtákból kiindulva, a kolozsvári Agrártudományi Egyetem keretében tudományos kutatás beindítása, új fajták kipróbálása, kinemesítése, összehasonlítása érdekében és a termesztési feltételeknek megfelelő technológia kidolgozása végett.

Sebők M. Péter, agrármérnök
a mezőgazdasági tudományok doktora
ny. agráregyetemi docens

Vissza