Dilemmák a csatlakozás tükrében

Nap mint nap a médiában hangsúlyozottan megjelenik hazánk Európai Unióhoz való csatlakozásának kérdése. A folyamat részeként a magyar kormány tárgyalásokat folytat számtalan kérdésről, területről, amelyeket az esetleges csatlakozás idejére össze kell hangolni. Ennek egyik része hazánk biotermelése, mely a magyar mezőgazdaság részeként jelenik meg a tárgyalásokon. A mi célunk: háromszázezer hektárnyi magyar bioterület.

Az EU nagyobb államaiban (Németország, Nagy-Britannia, Olaszország) a bio támogatási rendszer egyértelmű: erőteljesen és dinamikusan növekvő termelést, kereskedelmet szeretnének az országok. Persze a lehetőségeiknek korlátai vannak: mind a szakképzés, mind a termőhelyi adottságok nagyban befolyásolják a termelés volumenét, idő- és térbeli eloszlását. Ez számunkra azért fontos tény, mert Magyarország bioszakembereinek tisztában kell lenniük a lehetséges és várható folyamatokkal.

Mire kell figyelnünk?

A hazai támogatási rendszernek egyre nagyobb a jelentősége az Uniós csatlakozás küszöbén. Ugyanis a magyar gazdák és szövetkezetek manapság még csak elképzelni sem tudják a támogatás mértékét. Az mindenesetre intő adat, hogy a magyar birtokrendszerben közel 1 millió termelőnek van 3 hektárnál kisebb területű földje és az Unió ezt nem támogatja, hiszen a szubvenció minimálisan 3 hektár vagy annál nagyobb területen gazdálkodónak jár csak. A másik feltétel, hogy a gazdálkodó csak versenyképes, minőségi termék előállítása esetén igényelheti a támogatást.

Nos, a biotermék az! A hazai (EU típusú) támogatási rendszer kialakítása előtt érdemes tisztázni az EU „felfogását”. Az AGENDA 2000 terv, az uniós sajtó, a kormányok jelentős része nem kívánja egyenlő mértékben támogatni az új belépőket, köztük hazánkat, tartva annak gazdasági erejétől. A kérdés tehát az: másodrangú „állampolgár” lesz a magyar mezőgazdaság, a magyar biotermelés az Európai Unión belül vagy sem? Ezt mindenképpen tisztázni kell, még a belépés előtt, hiszen ha partneri viszonyt szeretnénk kialakítani, akkor egyenrangú félként kell az EU-ban szerepelnünk, nem holmi másodosztályú világpolgárként.

Mi a tendencia? (Példa itthonról és az EU-ból.) A jövő egyik példája lehet a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében indult kezdeményezés: az amerikai Globus-Phoenicia Rt. törzsállományt hozott létre magyar nagyfehér, mangalica és más sertésfajtákból. A szaporulatot kihelyezik a térség gazdáihoz, akik az előírásoknak megfelelő módon felhizlalják az állatokat. A biosertések ezután visszakerülnek a céghez, és feldolgozás után az EU piacain kerülnek értékesítésre – német-spanyol külkereskedelmi társaságon keresztül…

A másik példa egyben az Európai Unió jövőjének egyik fő célkitűzése: 2005-re a biotermékek piaci részesedése 10-15%-ra növekedjék a jelenlegi néhány százalékról. A stratégia érdekes része az, ahogy ezt szeretnék elérni: egyrészt a nyugdíjazási rendszer megváltoztatásától remélik, másrészt a logisztika javításával árcsökkentésre törekszenek, így lehetővé válna, hogy a bio- és a hagyományos termékek közötti árszintkülönbség 30% alá csökkenjen, amely jelentősen növelné a bioforgalmat. A nyugdíjazási rendszer megváltoztatása alatt azt értik, hogy azok a gazdák, akik legalább öt évig ökogazdálkodást folytatnak, magasabb nyugdíjat kapnának, így az idősebb gazdákat is átállásra ösztönöznék.

Nálunk – egyenlőre – nem várható ilyen jellegű lépés, bár biztosan sokat lendítene a bio „szekerén”. Azonban ettől függetlenül érdemes három lényeges tényre koncentrálnunk az eddig feldolgozott adatok tükrében.

Egy, két há… hát igaz!

• 1. Magyarországi feldolgozás, magyar alapanyagból: jó tudni, hogy a magyar biotermelés 90-95%-a exportra kerül, jórésze az EU-ba. Azonban azt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy az exportált termékek hány százaléka feldolgozott, kiszerelt áru… Ilyenkor szokás emlegetni a hibás magyar privatizációs politikát, melynek első állomása volt a feldolgozóipar eladása, ezáltal a termelők kiszolgáltatottságának megteremtése. A jövő pedig – akár tetszik, akár nem – a feldolgozott termékek értékesítése.
• 2. Nem módosított, ősi növények, állatok: hazánkban számos olyan géncentrum található, mely az ősi génmódosítatlan növény- és állatfajok fenntartásán munkálkodik. Köztudott tény, hogy a magyar szürkemarha agya legkevésbé sem hasonlít holmi fürdőszobai eszközhöz (lásd szivacs), és ezt ma már Európában is tudják. A kereslet növekedését jelzi, hogy nincs annyi szürkemarha az országban, amennyi elég lenne az igény kielégítésére.
• 3. Egészségügyi szabályozás, ellenőrzés: az Európai Unióban bevált szokás, hogy a biotermékek értékesítése nem csak a hagyományos csatornákon keresztül folyik. A legtöbb biogazda otthon, házi körülmények között termeli, dolgozza fel termékeit és – a lehetőségeihez képest – a saját portáján értékesíti azt. Tehát a sajt, a túró, a hús, a tojás, a zöldség, de akár a bor és a pálinka is helyben megtermelődik és a gazdaságba látogatók helyben elfogyasztják, vagy magukkal viszik. Ez, a mostani ÁNTSZ feltételeivel szinte megvalósíthatatlannak tűnik Magyarországon. Ám a turizmus – akár az ökoturizmus fejlődésével – egyre inkább égető problémává válik és valamilyen konkrét, törvényi szabályozást kell alkalmazni erre. Elképzelhető, hogy vagy a feketegazdaságba fordul ez az értékesítés, vagy egyszerűen fejlődésképtelen lesz. Mindenesetre ebben az ügyben is lépni kell, hiszen az Európai Unió gazdái jókora előnyben vannak a magyar gazdákhoz képest – ezen a területen is!

Piacra, magyar! Tavaly a BioFach-on, a világ legnagyobb bioszakvásárán az Agrármarketing Centrum segítségével közel húsz magyar kiállító vett részt. A növekvő számú, egyre tarkább kiállítói megjelenés oka egyszerű: a Magyarországon megtermelt biotermékek túlnyomó többsége exportra kerül (AMC adat). Mivel a szaktárca terveiben az szerepel, hogy 2006-ig az eddigi bioterületek nagyságát 300 ezer hektárra szeretné növelni – a jelenlegi hatszorosára –, így érthető, hogy az eddigi piaci résztvevők mellett egyre több új arcot, új céget és terméket lehet megtalálni a magyar pavilonban. A magyar nemzeti agrár-környezetvédelmi program lehetőséget adhat a termelés növekedésére, hiszen e program közel 18,6 milliárd forintnyi pluszt jelenthet – a mezőgazdaságnak, s benne a bio számára is.

Mit hoz a jövő? Az elemzések egyértelmű jövőképet rajzolnak fel: a biotermelés lehetőségeit majdnem korlátlannak mutatják. Vannak óvatosabb becslések, ám e pesszimizmust nem találhatjuk megalapozottnak, ha figyelembe vesszük a következő szempontokat:

• A genetikailag módosított termékektől való félelmek. Az emberek egyre inkább megértik a géntechnológia hátrányait, érzik, hogy a fejlődés nem biztosít minden téren előnyöket, és úgy érzik, még nem tisztázottak az ilyen termék fogyasztásának lehetséges következményei. Ezért inkább a biztos, garantált minőségű, és ha szabad így fogalmazni: ismert „mechanizmusú” bioterméket választják. Az Európai Unió is inkább magyar – génmódosítatlan kukoricát vásárol, holott az amerikai dömping ezt nem tenné szükségessé. Csak hát a magyar kukorica nem módosított génű…
• A környezeti ártalmak csökkentésére irányuló törekvések. A biotermelés nem csupán a vegyszermentes, egészséges biotermékeket garantálja, hanem azt is, hogy a termék előállítása során magát a környezetet is óvták.
• A vásárló környezetvédelmi „lelkiismerete” által diktáltak. A vásárló – a fogyasztó – érdekes „személyiség”: tudja, hogy árt a környezetnek, ismeri a szennyező források jelentős részét, ám önmaga nem sokat – bár az utóbbi időben egyre többet – tesz az elhárítás, a megelőzés érdekében, leginkább arra hivatkozva, hogy „jó, jó, de mi van helyette, ami környezetbarát?!”. Így aztán kapva kap az alkalmon, hogy elmondhassa másnak: ő aktív környezetvédő, hiszen bioterméket – és ezt azért nem hangoztatja fennhangon: tisztább lelkiismeretet – vásárolt.
• A mennyiségi termelésről a minőségi termelésre való törekvés. Tudjuk, hogy a jelenlegi tömegtermelés túltermelési válságba jutott. Az élelmiszer előállításának, fogyasztásának eloszlása sem az Európai Unión belül, sem Magyarországon nem egyenletes. Szükség van a termelés minőségi és mennyiség átalakítására. A biotermelés során nem várhatóak „csúcstermések”, a természetes szabályozás meghúzza a vonalat, amit adott térség, talaj, növény adott körülmények között produkálni tud és ez nagy átlagban kevesebb – alkalmanként jócskán – az eddig megszokott, misztikus nagyságrendektől. A mennyiség mellett sokat nyom a latba a minőség is. Az Európai Unión belül csak egyedi minőségű hungarikumokkal lehet kereskedni és a bio által nyújtott lehetőségek pontosan ilyenek.

Csak óvatosan… Az eddigi adatok alapján a magyar biotermelésre nagy hatást gyakorol majd az Európai Unióhoz való csatlakozásunk. Nem csak a termelés növekedését hozza majd magával, hanem a spekulatív jellegű „beruházókat” is. Személyes, német minisztériumi beszélgetéseim alapján tudom: csak Németországban legalább 5-10 évet kell még várniuk a gazdáknak ahhoz, hogy a korábban felhasznált vegyszerek lebomolhassanak, vagy legalábbis tompább hatást gyakoroljanak az ottani élővilágra. Éppen ezért a magyar föld, az eddigi termesztéskultúra eredményei, az agrárkultúra színvonala vonzó befektetés az Európai Unió gazdái számára. Nem véletlen, hogy az osztrák gazdák ezer hektárokat vásárolnak a magyar földből… noha a magyar törvények szerint ez elképzelhetetlen! E spekulatív, törvénytelen folyamatok csak a Nemzeti Földalap létrehozásával és érezhető, hatékony működésével akadályozhatók meg. A Nemzeti Földalap még egy funkciót lát el, mely legalább olyan fontos – ha még nem fontosabb –, mint az előző feladat: a nemzeti identitástudat fenntartásához járul hozzá!
Az Európai Unióba való belépés – mindamellett, hogy termelésnövekedést, befektetést hoz majd magával – gondot is hordoz. Egyrészt a biotermelés támogatásának eltéréseiből adódóan feszültségek keletkeznek, másrészt egy eddig csak kis mértékű, de a belépéstől kezdve egyre nagyobb volumenű folyamat indul el. Ugyanis az Európai Unión belüli termelt növényi és állati termékek – a szigorodó környezetvédelmi követelményeknek köszönhetően – egyre kevésbé felelnek majd meg a törvényi szabályozásnak. A tendencia már ma is észlelhető: az Európai Unióban értékesíthetetlen, vagy csak nagyon nyomott áron eladható, tömegtermelésből származó termékeknek piacot keresnek – lehetőleg az EU-n kívül. A cél tehát: a gyenge minőségű áru hagyja el az Európai Uniót. És az üzlet nagyon vonzó: akinek eladják, az örül, hogy ilyen olcsón jut áruhoz, nagy lehet a haszon – csak a várható következményekkel nem számol…
Ha hazánk belép az Európai Unióba, valamelyest módosul ez a folyamat. Hozzák az olcsó tömegárut, és cserébe viszik a minőségi magyar árut. Tehát a belga csirkét ide, a magyar biocsirkét oda viszik, és ez csak egy példa a számtalan lehetőség közül.

Mi lehet a megoldás? Egyértelmű: piacvédelem. Hiszen a nyomott árfekvésű tömegtermelésből származó áru – mindamellett, hogy sem a környezetnek, sem az emberi egészségnek nem használ – a magyar biotermelést is tönkreteheti. Akkora árkülönbség alakulhat ki, amely az átlagembernek megfizethetetlen lesz, és ugye a legtöbben átlagemberek vagyunk… A piacvédelem többrétű legyen: egyrészt a magyar minőségi előírásokat – melyek jó része „keményebb”, mint az Európai Unióé – kell érvényesíteni az EU-ból származó termékekkel szemben, másrészt hazánk biológiai értékeit kell megóvni. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy a magyar géncentrumokban tárolt és termesztett ősi fajták „exportját” meg kell tiltani, és a korábban már említett földtulajdont meg kell védeni a Nemzeti Földalap által.

A géncentrumok értéke egyre nő, az ott felhalmozott szellemi tudás és biológiai javak a magyar biotermelés szempontjából döntőek lesznek. Éppen ezért kell ezt a – nyugodtan nevezhetjük – Nemzeti Kincset megóvnunk és az ősöktől örökölt tudást a jövőnk számára hasznosítanunk.

Faragó Lajos Tamás

Vissza