Kiskunsági öko-birtok

Szomor Dezső neve fogalom a magyar ökogazdálkodók között. Több mint 3000 hektáron gazdálkodik biomódszerrel, hazánkban egyedülálló módon. Régóta szerettem volna Őt olvasóinknak is bemutatni. Most sikerült. Beszámolója egyben önvallomás is. (A szerk.)

Kertészmérnökként 1971-ben végeztem a Budapesti Kertészeti Egyetemen. Öt évet dolgoztam az ÓBUDA Mg. Tsz-ben dísznövénytermesztésben. Ez idő alatt egy évet az USA-ban töltöttem tanulmányúton, amit magam finanszíroztam. Majd egy évet dolgoztam a Rozmaring Mg. Tsz-ben Budapesten dísznövénytermesztőként.

1978 óta vagyok önálló. 1991-ig csak dísznövény-, szegfű-, gerbera-, rózsa-, orchidea-termesztéssel foglalkoztam. Ezután kezdtem bele az addigi csak hobbi szinten művelt őshonos állattenyésztésbe, elsősorban magyar szürke szarvasmarhát, de más őshonos állatokat is tartok azóta.

1994-től a volt Kiskunsági Állami Gazdaság másodprivatizációjánál a növénytermesztési ágazatot megkaptam, ami a termőföld 15 éves bérletét jelentette, a majorokat és gépeket megvásároltam. Így azóta növénytermesztéssel is foglalkozom, összesen mintegy 5000 ha-on gazdálkodok.

1996-tól tagja lettem a Biokultúra Egyesületnek. A terület egy részén konvencionális gazdálkodást folytatok, de több mint 3000 ha-on biogazdálkodást. A gazdaság kialakulásának érdekes folyamata van, nem előre elhatározott módon történt. A dísznövénytermesztés gyerekkori vágyam volt, szerencsének tartom utólag is, hogy felvettek a Kertészeti Egyetemre, majd el tudtam helyezkedni olyan cégnél, mint az ÓBUDA Mg TSz, sőt sikerült külföldre is kijutnom. Innen azzal az elvi problémával érkeztem haza, hogy nem igaz az, hogy a „kapitalizmus haldoklik”, sőt nagyon is él, és ami még nagyobb gond, hogy versenyben van velünk a piacon, és ez nekünk nagy baj. Egy év alatt összesen nem pihentem annyit munkaidőben, mint itthon egy fél nap alatt szokás. A munkateljesítmény a nálunk szokásos kettő-ötszöröse.

1974-től kezdtem fóliatelepeket építeni. Részben saját területeken, részben társulásokat hoztam létre, ahol különböző ideig, 1-5 évig terjedő együttműködésben termeltem másokkal is virágot. Először mindig szegfűt ültettem, amikor a fusarium befertőzte a talajt nem a talajt cseréltem ki, mivel az nagyon költséges, hanem más növényt – gerberát – ültettem, a gerbera 2-3 éves termelése után pedig rózsát. A rózsának nincs olyan talajon keresztül történő fertőző betegsége, mint az előbbinek, így azt hosszú távon lehet termelni ugyanott. Jelenleg a 1,5 ha fűtött felületből 1,2 hektáron rózsatermelés történik.

A virágtermelés szép dolog, az egyik legtisztább üzlet, mivel

• senkit nem tesz tönkre, mint pl. a bor,
• senki nem kényszerül vásárolni,
• ha mégis vásárol, azzal többnyire örömet okoz.

A nyolcvanas évek közepén kezdtek cikkezni, és a rádióban, TV-ben beszélni arról, hogy veszélyben vannak az őshonos állatok, különösen a magyar szürke szarvasmarha, mivel nincs elég pénz a fenntartásukra. Nekem 1978-tól volt néhány állatom, amelyeket hobbiként tartottam. Az addigi tapasztalatom alapján úgy véltem, tartható hasonló gazdasági mutatókkal mint a többi fajta, mivel igaz ugyan, hogy kevés a húsa, rossz a csont-hús arány, de igénytelensége miatt olcsóbb a tartása is. Istálló nem kell, a téli takarmány is csupán szalma és széna, így olcsón tartható. (Beadtam egy javaslatot a különböző hivatalokba, de annak semmilyen foganatja nem lett.) Elkezdtem vásárolni üszőborjakat, így rövid idő alatt 500 tehén fölé került a marhalétszámom, ami akkor nagyobb volt, mint a Hortobágyi állományé.

Ez időben került sor a Kiskunsági Állami Gazdaság újra privatizációjára, és az akkori országgyűlési képviselő, dr. Vona Ferenc, valamint a magyar szürke szarvasmarha fenntartásával megbízott dr. Bodó Imre professzor, az OMMI-tól Koppány Gábor lobbizni kezdtek az Állami Vagyonügynökségnél, hogy a növénytermesztési ágazatot adják nekem erre a célra, mivel ezek a területek többnyire gyenge termőképességűek, de erre kiválóan alkalmasak, sőt, az élővilág szempontjából is kimondottan szükséges a terület kezelésére a legelő állat.

Végül a területet megkaptam. Legnagyobb része a Kiskunsági Nemzeti Park felügyelete alá tartozik, így kézenfekvő volt, hogy biotermelést folytassak. A magyar szürke szarvasmarha is nagyon alkalmas erre, mivel

• betegségnek ellenálló,
• takarmányigénye nem nagy.

Keresztezési kísérletet is folytattam a fajtával, amelynek végeredményeként a Charolais fajtával történt – MSZ (magyar szürke) anya, Charolais bika – forma lett a legjobb a mi körülményeink között. Itt a hibriditás nagyon jól érvényesült, ridegtartásra ezek az állatok is alkalmasak, a húsaránya sokat javult, legelőkészsége, lábszerkezete kiváló. Rossz körülmények között is tud termelni a MSZ-hez hasonlóan, de ha jó körülmények közé kerül, azt meghálálja. Ez kitörési lehetőség lenne a marhahús előállításában.

Jelenleg a MSZ tehénállományon kívül van egy keresztezett F1 tehénállományom is, amiből több nincs az országban, de máshol sem. A teljes létszám, borjakkal együtt mintegy 1600 db.

A Kiskunsági Nemzeti Parkkal közösen üzemeltetünk egy magyar szürke tenyészbika előállító telepet, így jelenleg a Hortobágyon, és nálunk történik MSZ apaállat-előállítás.

Cigája birkából létesítettünk törzsállományt, de a krónikus juhászhiány miatt annak feladására kényszerültem, az állományt átadtam a Körös-Maros Nemzeti Parknak.

1993-ban a mangalica sertésből összesen kettőszáz egynéhány anyadisznó élt az országban. Ebből 60 db az én tulajdonba került, mivel megvásároltam Tornyospálcáról egy szőke mangalica állományt, Balatonszentgyörgyről egy vörös mangalica állományt. Mindkét állományt az utolsó pillanatban, levágásuk előtt hoztam el. A következő években kezdtek a spanyolok érdeklődni a fajta iránt, mivel Spanyolországban a sonkakészítésnek nagy kultusza van, 30 millió spanyol 40 millió sonkát fogyaszt egy évben, és igen nagy árkülönbözet van a különböző fajták sonkáinak árában. A legjobbnak tartott Iberico fajta mellett kiderült, hogy a magyar mangalica ugyanolyan jó minőségű, mivel ennek a sonkája is érlelhető három évig, ami a maximális minőséget jelenti. A spanyolok nem a fajtát vitték ki, hanem itt termelnek és termeltetnek mangalicát, így ellentétben a legtöbb nyugati „segítséggel” ez ténylegesen a legkedvezőbb üzlet a mi számunkra is. Teszik ezt annak dacára, hogy – saját tapasztalatom alapján tudom mondani – a szállításokkal megbízhatatlan a magyar partner, nem azt küldi, ami le van kötve, és nyilvánvaló rosszindulat érződik, mivel egyesek szerint „túl jól járnak a spanyolok”. Nekem más a véleményem, jelenleg mintegy 1000 db disznót hizlalok 150 kg súlyúra évente.

Területünk legnagyobb része a Kiskunsági Nemzeti Parkban van. Régen ingoványos, tavasszal sekély vízborítású, nyáron kiszáradó, szikes terület, amelynek igen gazdag élővilága volt. Korábban Európa hírű madárvonulási útvonal és ritka fajták fészkelőhelye. Viszont amikor átvettem, alaposan ki volt szárítva és az élőhelyek nagy része fel volt szántva. A régi állapotok részben történő visszaállításának reményében kezdtünk egy vízrekonstrukciós terv kidolgozásához Tölg Istvánnal, az ő irányításával. A koncepció szerint halastavakat kellett létesíteni, amelyek önmagukban is élőhelyek, és az onnan elszivárgó víz visszaszorításával nagy területeken lehet vizes élőhelyeket létesíteni. Egy 45 hektáros próba eredményeként meggyőződtünk, hogy a terv megvalósítható. Így 5 év alatt 246 hektár halastavat építettünk, ahova 4,5 millió m3 vizet szivattyúzunk évente. Ennek a víznek nagy része elszivárog a mellettünk lévő XXX-as, és XXXI-es úgynevezett Átok-csatornába (azért Átok, mert ez szárította ki a Kiskunságot). A jelenleg épülő vízvisszatartó műtárgyak beüzemelése után 1000-1500 hektáron lesz érezhető hatása az elszivárgó víznek, tocsogók, nedves rétek, vizes élőhelyek kialakulásával. A rendszer lényege az, hogy a halastavak a költségviselők, így nem támogatásból létesülnek az élőhelyek, hanem másodlagos hasznosítás eredményeképpen jönnek létre. Az egész halgazdálkodás nullszaldósra van tervezve, és azzal meg is lennék elégedve, azonban a madárkár igen nagy – de az egész létesítmény elsősorban miattuk jött létre. Egyedül a kormorán az amit riasztunk, mivel az nem elviselhető, és nem is őshonos itt.

A legnagyobb túzok populáció az általam bérelt területeken van, és a túzokok száma az utóbbi években egyértelműen növekedett. A túzokra is jó hatásúak a nedves rétek, ahol több pillangós növény terem, a legelő állatok is a biológiai körforgás nélkülözhetetlen részei, de a legdöntőbb az egykori élőhelyek megfelelő fűmagkeverékkel (ősgyep fűmagkeverék) történő visszafüvesítése volt.

Az általam bérelt 3500 ha szántóból jelenleg csak 1200 ha szántó maradt, ebből is több mint 300 ha-on biotermelést folytatok. Gazdálkodásom kiinduló pontja nem az, hogy mi hozza a legtöbb hasznot, hanem az, hogy a területen milyen megőrzendő értékek vannak, és mi az a gazdálkodási tevékenység, ami legkevésbé ütközik a természetvédelemmel, esetleg elő is segíti azt. Tapasztalatom szerint kevesen hajlandók áldozatot vállalni, pedig az fontos lenne.

Tevékenységem kezdetekor örültem, ha sikerült szép virágkertészetet létesíteni, pl. felhagyott marhalegelő helyén, mint ez történt Soltvadkerten is, ma inkább örülök annak, ha viszonylag nagy területeket sikerül természetközelibb állapotba visszajuttatni, és olyan tevékenységet folytatni rajta, ami ha nem is hoz jelentős hasznot, de önfenntartó, és olyan értékeket képez, amelyek nem pénzben mérhetőek.

Szomor Dezső
kertész, mezőgazdász – Apaj

Vissza