Megfulladunk-e a szennyünkben...

...vagy a hazai tehnológiával megmutatjuk a világnak mire vagyunk képesek?

Az úniós csatlakozás előtt Magyarország legalább a vízgazdálkodás terén iskolapéldát nyújthatna Európának. Viszonylagos elmaradásunkból előnyt kovácsolhatunk. Kézenfekvő lehetőségünk van arra, hogy folyóvizeinket gyorsan, földalatti vízkészleteinket középtávon olyan tisztává tegyük, hogy a világ minden részéről hozzánk jönnének tanulmányozni a környezetkímélő vízgazdálkodást. Nyugatról behozott technológiákkal csak a többiek után fogunk kullogni és csillagászati nagyságrendű költségek árán a környezetünket tovább romboljuk.

A két lehetőség közötti választás csak politikai döntés kérdése…

Víztisztítási programunk még nem túl előrehaladott, tehát vízpolitikánk átirányítására még van lehetőség. Ezt követeli nem csak a környezet, hanem az adófizető állampolgár érdeke is. A háztartási szennyvizeinket saját technológiánkkal hatásosabban és sokkal olcsóbban tudnánk kezelni, mint a külföldről behozott drága berendezésekkel.

Külföldi cégek magyarországi fiókvállalataival nagy méretű és költségű víztisztítási programba kívánnák belevonni politikai vezetőinket. A környezetvédelemnek álcázott profitérdekeltséget az átlagember megelégedettséggel nyugtázza: „Végre elszállítja az állam a szennyet a házamtól. Hál' Istennek, ide is eljutott a csatorna.”

A jelenleg javasolt program főleg külvárosi és falusi lakott területekre vonatkozik. Az érintett helyeken él a lakosság kb. 50%-a, akinek utcáit nagy költséggel csatornaépítésre felbontanák. Ez hangzott el a Friedrich & Ebert alapítvány tavaszi szennyvízkezelési értekezésén, amelyen „alsó-megvilágításban” is bemutatták az agyontechnologizált eljárásokat, amelyek hosszútávú helyes működése – külföldi tapasztalatok alapján – bizony megkérdőjelezhető. Elgondolkoztató tény, hogy Németországban a „mindent a csatornába” rendszert egyre kritikusabb szemmel nézik. Belgiumban 2001-ben az új kormány a csatornázandó körzeteket 50%-kal csökkentette. A szennyvízcsatorna + víztisztító állomás megoldást lehetőleg városközpontok részére tartják fenn. A családi házas körzetek szennyvizét alternatív megoldásokkal kezelik, bár a nehéz technológiákat gyártó cégek politikai nyomására még sok esetben ott is csatornáznak, ahol ez nem indokolt, sőt a környezetre kimutathatóan káros.

A szennyvízcsatorna-rendszert és -technológiát még a római korból örököltük. Bár a 19-ik században más megoldásokat is javasoltak és kipróbáltak, az alapelv azóta sem változott: összegyűjteni a háztartási biológiailag értékes fekáliát, ráönteni jókora mennyiségű öblítővizet, erre valamivel nagyobb mennyiségben szappanos-mosóporos vizet s mindezt összekeverni az ipar által kibocsátott szennyvízzel, amely szintén – gyakorlatilag ellenőrizhetetlen módon – méregadagokat juttat az így összegyűjtött csatornákba. Ez a víz tehát olyan szennyezést is vihet magával, amely a szennyvízkezelő állomás biológiai flóráját megöli. Ugyanaz a hatása egy kiadós esőnek, amely a flórát szintén kimossa. Ne is beszéljünk a hagyományos víztisztítás alapvető tévedéseiről, aminek következtében a szétrombolt, biológiailag értékes szerves anyagokat nitrát- és foszfátszennyezéssé alakítjuk át.

A különböző eredetű vízzel hígított szennyezések keveréke tisztítás után is jelentős környezeti ártalom. A szennyvíz begyűjtése az ártalmat csak fokozza, és egy helyre tömöríti. A jelenlegi politikai felfogás szerint erre a gyűjtőrendszerre mindenki rákapcsol. A cső vége egyre nagyobb méretű és egyre nagyobb kárt okoz a kiömlő anyagokkal.

A csővégi környezeti kár csökkentésére szennyvíztisztító állomást építenek. Ez utóbbiból kifolyó víz elvileg – de csak elvileg – tiszta. A tisztítás folyamán keletkezett, lebontott majd szikkasztott szenny – más szóval iszap – kezelésére a jelen pillanatban nem ismerünk a környezet védelmére megnyugtató megoldást. Az ún. mezőgazdasági értékesítés folyamán a szennyvízből kivont szerves nitrogén oxidáció után a talajvízbe bemosódik. Az iszapban mindig jelenlévő nehézfémek pedig a talajt visszavonhatatlanul szennyezik. A víztisztítási iszap ilyennemű értékesítése tehát nem tekinthető hosszútávon fenntartható megoldásnak. Ezzel szemben a legnagyobb problémát az élet körforgásából víztisztítással kizárt, szétrombolt szerves anyagok hiánya okozza.

Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a kollektív víztisztítás alapelve nem egyeztethető össze a fenntartható fejlődés alapelvével. Tehát az ún. csővégi környezetvédelmi politika bár tetszetős, tudományos elemzés alapján csak rövidtávú struccpolitikának tekinthető.

Minden szempontból megnyugtató megoldást az ún. „integrált szennyvízkezelési politika” adhat. Ennek a politikának a legérthetőbb változatát tudomásunk szerint a Belgiumban élő Országh József írta le. (Módszereiről a következő számunkban részletesen beszámolunk. A szerk.) Itt nem valami csodálatos víztisztítási technikáról van szó, hanem a kérdés újszerű, mondhatnánk zseniális megközelítéséről. Amíg a hagyományos felfogás alapján minél tökéletesebb víztisztításra törekszünk, az új felfogás szerint a szennyvízkezelésből adódó környezeti behatást kell a minimálisra csökkenteni. Kimutatható, hogy a két felfogás csak nagyon ritkán találkozik: a környezeti károk – és költségek is – a víztisztítás mértékével egyenesen arányosak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a háztartási szennyvizeket nem kell kezelni.

A kollektív szennyvíztisztítást a zárt beépítésű városközpontok részére kell fenntartani. Az integrált szennyvízkezelés a családi kertes, peremvárosi és falusi településeken alkalmazható. Ez utóbbi a következő alapelvekre épül:

• A fekáliás és szappanos vizet kis méretű berendezésekben külön kell kezelni.
• A talaj és a növények tisztító hatását a legjobban ki kell használni.
• A szennyezési terhet megelőző megoldásokat minden legális eszközzel elő kell segíteni. Ezek közül különösen kettőt kell kiemelni: a teljes esővíz-felhasználást és az alomárnyékszék használatát.

A hatásos vízpolitika alapköve a szennyező-fizet elv legszigorúbb alkalmazása. Ebből a szempontból az egész európai vízpolitika helytelen alapon nyugszik: a víz használatát adóztatják a szennyezés teher adóztatása helyett. Ezzel a felfogással a szennyezési aktust elválasztják a pénzbeli megtorlástól. Semmilyen közvetlen adóteher nem készteti az állampolgárt a vízszennyezés csökkentésére.

Az európai integráció előtt Magyarország még abban a szerencsés helyzetben van, hogy kialakíthat egy mintaszerű vízpolitikát az európai kerettörvényekben is megtalálható alapelvek figyelembevételével.

Kálló Gábor – Mucsi Gábor
szegedi helyi csoportvezető – közegészségügyi mérnök