A növényi gyógyászat

Napjainkban az állatorvoslásban éppúgy, mint az emberorvoslásban egyre inkább fokozódik az igény az ún. szelíd gyógymódok (pl. fitoterápia, homeopátia, akupunktúra, manuálterápia, geoterápia stb.) alkalmazása iránt, melyek nem csak a hobbiállatok gondozásában alkalmazhatók jó eredménnyel, hanem a biogazdaságokban tartott állatok kezelésében is nélkülözhetetlenek.

Az állatbetegségek (gyógy)növényekkel való gyógyítása egyidős az emberiséggel, hiszen az ősemberek nem csak vadászták az állatokat, hanem igyekeztek azokat megszelidíteni, domesztikálni annak érdekében, hogy mindennapi táplálékuk biztosítása ezáltal könnyebbé váljon. A befogott és megszelidített állatok egészségének megőrzése önző érdeke volt az ősembernek, ezért hát óvták azokat, és igyekeztek különféle módon meggyógyítani a balesetet szenvedett és/vagy megbetegedett állatokat. A sokféle megszerzett és továbbadott tapasztalatokból fokozatosan alakult ki az az ősi – a növények széles körű alkalmazását is magába foglaló – gyógyító rendszer, amely a segítségnyújtás és gyógyítás kezdetleges módjait foglalta magában. Ellentétben a jelen, vagy a mögöttünk hagyott egy-két évszázad paraszti állatgyógyászati gyakorlatával, az ősemberek állatgyógyászatában sokkal nagyobb szerep jutott a természetfeletti hatalmaknak (ez így van az emberorvoslásban is).

Az állatgyógyítás a régebbi

Arra a kérdésre, hogy vajon az ember vagy az állatgyógyítás a régebbi, az utóbbira válaszolhatunk igennel. Egyrészt azért, mert minden bizonnyal az állatoknál használt és biztonságosnak ítélt gyógymódok/gyógynövények kerülhettek át az emberorvoslásba, másrészt pedig azért, mert a leölt és feldolgozott (felboncolt) állatok tanulmányozásakor, illetve az állatáldozatok alkalmával történő boncoláskor, illetve a belső részek vizsgálatakor komoly anatómiai és egyéb (pl. kóroktani) ismeretekre tehettek szert elődeink, míg a halott emberek boncolása sokáig tiltott tevékenység volt.

Ókori műemlékek és feljegyzések egyértelműen bizonyítják, hogy az ókori Egyiptomban már folyt állatgyógyítás. Herodotosz feljegyzése szerint külön női és férfi állatápolók voltak és a papok nem csak vizsgálták, hanem gyógyították is az áldozati állatokat.

A kínaiak már i. e. 2000 évvel több mint 160 féle gyógyszert (köztük növényi eredeűt is) ismertek és írtak le, amelyeket emberek és állatok gyógyítására egyaránt felhasználtak. De az ősi Indiában és Perzsiában is komoly tapasztalatokkal rendelkeztek az állatok gyógyítása terén.

Az ókori görögök közül Hippokratész és Arisztotelész, a rómaiak közül pedig Varro, Vergilius, Columella és Plinius – állatokra, illetve gyógyításukra vonatkozó – megfigyelései és feljegyzései érdemelnek elsősorban említést, de a katonai állatorvosok ismeretei is nélkülözhetetlenek voltak a későbbi korok állatorvosai számára.

Természetesen az ősi magyarság is rendelkezett állatorvoslásra vonatkozó ismeretekkel. A honfoglalás- és az Árpád-kor állatgyógyászatára a magyar szókincs állatokra és betegségeikre, valamint a mezőgazdaságra vonatkozó finn-ugor, ill. bolgár-török szavaiból lehet következtetni, de e témakör kutatásában a rokon népek vonatkozó adatainak vizsgálata, illetve a 16.-17. századi – a korábbi évszázadok szájhagyományainak feljegyzését tartalmazó – forrásmunkák tanulmányozása is segítségünkre lehet.

A népi állatgyógyítás évszázados tapasztalatait a 16. század végétől magyar nyelven megjelent füveskönyvek is rögzítették. Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriumában már számos gyógynövény állatgyógyászati célú alkalmazásáról olvashatunk. A növényeket 233 szakaszban tárgyaló Melius 45 szakaszban 67 növényfaj állatgyógyászati alkalmazására utal, ezek többsége az állatok sebeinek és fertőző betegségeinek kezelésére vonatkozik.

A 16.-18. századi főúri levéltárakban őrzött okmányok, levelezések, kalendáriumi bejegyzések és kéziratos gyógyítókönyvek adatai is bőségesen szolgáltatnak bizonyítékokat a népi ember- és állatorvoslásunk jelentőségére. Ezekből számos állatbetegség, illetve az azok kezelésére használt növény és növényi orvosság ismerhető meg. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy a lovagkorban élő nemes apródok tanulmányainak része volt, a magyar főrangú ifjak műveltségéhez pedig hozzátartozott a lovak betegségeinek és gyógyításának az ismerete.

Paraszti gyógyítók tudása

Az utóbbi másfélszáz év népi gyógyászati anyagának tanulmányozásából az derült ki, hogy a magyar és más Kárpát-medencei népek igen gazdag tudásanyaggal rendelkeztek, és egyes vidékeken – ahova a modern ismeretekkel rendelkező (állat)orvosok nem minden esetben jutnak el – még ma is nélkülözhetetlen a paraszti (állat)gyógyítók tudása.

A magyar népi emberorvoslásban használatos növények száma meghaladja az 500-at, míg az állatok betegségeinek gyógyításában felhasznált növényeké legalább 150-re tehető. A népi állatgyógyításban használt növények legnagyobb részét azok teszik ki, amelyeket a különböző sebek gyógyítására, illetve az emésztőrendszeri betegségek kezelésére használtak. Mindezek mellett a férgek és élősködők elpusztítására, a légúti betegségek kezelésére, valamint az ivarzás elősegítésére használt növényi szerek alkalmazását érdemes megemlíteni. A „növényi gyógyszerek” rendkívül változatosak és elkészítésük sokféle módja a nép nagy leleményességét, illetve tudását dicséri. A növényi szerek között találhatók sebtapaszok, sebek lemosására használt főzetek és forrázatok, kenőcsök, valamint belsőleges használatra szánt vizes-, illetve vizes-alkoholos kivonatok, de nyersen is használtak növényi részeket a különféle betegségek gyógyítására.

A külsőleg, különféle eredetű sebek kezelésére használt növényi szerek között többnyire azokat a növényeket, illetve növényekből készített orvosságokat találhatjuk meg, melyeket az embergyógyításban is alkalmaztak, ezekre példaként említhető a céklalé, vagy a farkasalma, a kamilla, a kutyatej, a lósóskatermés és a feketenadálytő gyökerének a főzete.

Az emésztőrendszerre ható – elsősorban az állatok jó emésztésének megőrzésére használt – növények közül az étvágyjavító, bendő-atóniát megszüntető, görcsoldó és hasmenés gátló szerek a legfontosabbak. Az étvágytalanság ellen különféle gyógyteákat, főzeteket készítettek és azt itatták meg az állatokkal. A főzetek elkészítéséhez például diólevelet, fenyőtobozt, fokhagymát, földitök gyökeret, kisezerjófüvet, tárkonyt, tárnicsgyökeret és tormagyökeret használtak. Bendő-atónia megszüntetésére a keserű anyagokat és/vagy illóolajat tartalmazó növényi részekből készült szereket, többnyire főzeteket adtak, melyek készítésére egyebek mellett angyalgyökeret, borókabogyót, kakukkfüvet, cickafarkfüvet, fekete retket, mentafélék leveleit és hajtásait, lenmagot és vöröshagymát használtak. Az állatok bélgörcseit kamillából, köménymagból vagy kapormagból készült főzettel oldották. A hasmenés ellen használatos szerek között főként olyanok találhatók, amelyek összehúzó hatással bírnak. Ilyenek például a berkenye-, a bükkfa-, a nyírfa-, a tölgyfa-, és az égerfakéreg, valamint a libapimpófű, lósóskamag és az orbáncfű, melyeket többnyire főzetnek elkészítve adták az állatoknak, de a szárított kérgeket és magvakat megőrölve is belekeverték az állatok eledelébe.

Légúti megbetegedésekre maszlaglevelet, vöröshagymát, fenyőtobozt, bodzavirágot, orvosi tüdőfüvet vagy tormát adtak az állatoknak, nyersen vagy gyógyteának megfőzve.

Bélférgek ellen kenderpolyvát, káposztalevet vagy varádicsfűből készült főzetet adtak, a külső élősködők ellen pedig dohánylevélből vagy zászpagyökérből készült főzetet használtak. Az állatok fertőző betegségeinek megelőzése különösen fontos volt a gazdák számára. Az e célra használatos növények között említhető például a cickafark, az örvénygyökér, a hunyor, a csalán vagy a földitök, melyeknek különböző részeit megfőzve, vagy nyersen összevágva (pl. a csalánt) kevertek az állatok eledelébe. A húgyutak betegségei közül főként a vizeletelakadás okozott gondot, amit többnyire a húgyutakba dugott növényi részekkel (pl. paprikával, hagymával vagy petrezselyemgyökérrel) próbáltak meg orvosolni.

38 készítmény

A gyógynövény alapú készítmények használatára a modern állatgyógyászatban is találunk példákat, hiszen a szabványos vényminta gyűjteményekben is jelentős számban vannak olyan készítmények, amelyek hatóanyagként valamilyen növényt, növényi kivonatot, vagy növényekből kinyert anyagot (illóolajat, zsíros olajat, vagy tiszta hatóanyagot) tartalmaznak.

A jelenleg érvényben lévő Szabványos állatgyógyászati vényminták gyűjteményében (Budapest, 2000) 38 olyan készítmény hivatalos, ami valamilyen növényi anyagot tartalmaz. A legtöbb ilyen szer az emésztést befolyásolja, és a gyomor-bél működésére hat (13 féle), illetve a bőr és a külső hallójárat megbetegedéseinek kezelésére szolgál (7 féle). A vényminta gyűjteményekben emellett gyulladást keltő, illetve csillapító szerek; valamint görcsoldó, illetve légzésre kedvezően ható és egyéb növényi szerek is találhatók.

A vényminta gyűjteményben található készítményekben 16 féle növényi drog (ezerjófű, édesköménytermés, fahéjkéreg, fehérürömfű, fehérmályva gyökér, kamilla virágzat, kálmosgyökér, keserűnarancs héj, macskagyökér, nadragulyalevél, perubalzsam, szennalevél, tárnicsgyökér, tölgyfakéreg és vidraelecke levél), 3-3 féle zsíros- és illóolaj (lenmag, napraforgómag és ricinusmag, illetve borsosmenta, eukaliptusz és levendula), 2 féle kivonat (aloe száraz kivonat, kámforos szesz) és 8 féle növényi vegyület (atropin, kámfor, efedrin, mentol, timol, papaverin és pilocarpin) található. Ezek alkalmazása, különösen ha önmagukban történik, fitoterápiás kezelésnek tekinthető.

Az utóbbi néhány évtizedben nemzetközileg is komoly próbálkozások folynak annak érdekében, hogy az állatgyógyászatban a fitoterápia is a hivatalosan elfogadott gyógymódok közé kerüljön. Éppen ezért örvendetes, hogy a fitoterápia hazánkban is bekerült az alternatív állatgyógyászat keretében oktatott témák közé, mellyel lehetőség nyílik arra, hogy az állatorvos hallgatók e „szelíd gyógymód” alkalmazásának lehetőségeivel ismerkedjenek.

Ami a növényi készítmények tényleges használatát illeti, egyenlőre nincsenek pontos európai és hazai adataink, de az tényként elmondható, hogy a humán fitoterápiában elfogadott növényi monográfiák alapján folyamatosan dolgozzák ki az ún. állatgyógyászati növénymonográfiákat, melyekből ezidáig több mint 20 jelent meg. Ezekből a szakemberek pontos információkat kaphatnak a gyógynövények (növényi drogok) főbb hatásairól, alkalmazásuk területeiről, várható mellékhatásairól, ellenjavallatairól, ajánlott egyszeri és napi adagjairól, a lehetséges gyógyszerformákról stb.

A növénymonográfiák alapján a növényi állatgyógyászatban az alábbi növényeknek/növényi részeknek van a legnagyobb jelentőségük: fokhagyma és galagonya (szív- és érrendszerre kifejtett kedvező hatás), komló és macskagyökér (nyugtató hatás), aloé és lenmag (hashajtók), apróbojtorjánfű, teacserje levél és borsmenta levél (hasmenés ellenes hatásúak), vöröshagyma, édesgyökér, máriatövis és gyömbér (emésztésre hatók, májműködést javítók), körömvirág, kamillavirág és fekete nadálytő gyökér (sebgyógyulást elősegítők), kasvirág (immunrendszerre ható), törpepálma termés (húgyivarszervi bántalmakra ható) és vöröshagyma (légúti gyulladásokra ható).

A fentebb leírtak alapján jó reményünk van arra, hogy a közeljövőben egyre inkább tért hódítanak majd a növényi készítmények az állatgyógyászatban, és egyre több szakember, illetve állattartó fog megismerkedni a sok évezredes múltra visszatekintő növényi gyógyászat kínálta lehetőségekkel.

DR. BABULKA PÉTER
Budapest

Vissza