A nagy lehetőség: történelmi és tájfajták

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy amikor világszerte a fajtaminősítésnek önálló intézményi és jogi rendszere alakult ki, miért szükséges a fajtahasználatot, a fajtaoltalmat s a fajtacsere problémáit valamelyest történelmi szemlélettel és a tradíció megtartása szemszögéből vizsgálni.

Ugyanakkor akár génbankban, akár a történelmi fajták „élő múzeumában”, vagyis egy nagy nemzeti fajtagyűjtemény-rendszer keretén belül célszerű új intézményi hálózatot létrehozni. Ennek a törekvésnek számtalan szempontja és feladata van:

• nincs gazdaságossági kényszer egy nemzeti fajtagyűjteményben;
• olcsó módszer a nemesítési és rezisztencia források megtartására;
• az új fajták s újabbnál-újabb termesztéstechnológiák nem biztos, hogy megfelelően szolgálják a reformtáplálkozás, az életvitel változtatás, s a vegyszerterhelés csökkentés igényeit, nem így a hagyományos fajták: azok lehetőséget teremtenek;
• az organikus gazdálkodás (rezisztens fajtáival és hagyományos kémiai szereivel) nem sérti a természetvédelem érdekeit;
• hozzájárul a tájrehabilitációhoz és a
• gazdasági hagyományok megőrzéséhez.

Nyilvánvaló, hogy őshonos fajokból előállított s termesztett fajták az „elterjedési”, azaz termesztési körzetükön belül hasznosíthatók a legkevesebb kockázattal. Viszont az új fajták, a „jövevények” esetében korántsem mellékes, hogy milyen időtartamú és irányú adaptációs hatások érték azokat. Tehát alapelv, hogy nem minden régi fajta rossz azért, mert történelmi, még nem biztos, hogy egy fajta ezért jó, mert újdonság értéke van.

Ebből az is következik, hogy a történelmi és tájfajták alkotta géntartalék nem lezárt gyűjtemény. A növényfajták körében a termékenység és a termőképesség növekedése, a produkció beltartalmi értékeinek javulása, az ökológiai és a növényegészségügyi tűrőképesség emelkedése, esetlegesen a fagytűrés fokozódása már egymagában is indoka lehet, hogy ne csak a nemesítési alapanyagnak, hanem termesztési értéknek tekinthessük az adott fajtá(ka)t. Több esetben a régi fajták génanyaga tartalmazhat olyan genomokat, melyek révén például Erwinia-rezisztenciát vagy sharka toleranciát hordozhatnak, s ilyen tulajdonságok akár keresztezéssel is bevihetők új hibridekbe.

Megfelelő ökológiai és kórtani tűrőképességgel tűnik ki a Golden Delicious néhány változata, a Kláraalma, Nemes Masánczki, Parker pepin, Sárga szépvirágú, Téli arany parmen, Téli fehér kálvil és a Török Bálint alma.

A körtefajták közül a Clapp kedveltje, a Hardy vajkörte, Nyári Kálmán és Papkörte többlet értékeket hordoznak. A Badacsonyi és Hedelfingeni óriás cseresznye, továbbá a Győztes és Steadley őszibarack, a Zöld ringló és Czar szilva gomba- és baktériumos betegségekkel szembeni rezisztenciája érdemel említést.

A Delicious, Pineapple és Winesap alma, a Seckel és Vilmos körte az Erwinia amylovora baktériumnak ellenálló fajták. A kaliforniai pajzstetű alig károsítja a Kieffer körtét, vagy a vértetű a Booskopi szép, Gravensteini, Őszi renet és Tafota almafajtákat, a levélaknázó molyok pedig a Vajalma változatok és fajták leveleit nem fertőzik meg.

Az endostigmás megbetegedést igen jól tűri az Ananász renet, Antonovka, Asztraháni piros, Cox narancs renet, Húsvéti (Entz-féle) rozmaring, Nyári fontos, Téli piros (pogácsa) és Török Bálint alma. Hasonlóan rezisztensnek tekinthető az Avranchesi jó Lujza, Esperen bergamottja, Hardenpont téli vajkörte, Kieffer és Papkörte fajták. A Sclerotinia fructigena által okozott rothadásra alig érzékeny a Booskopi szép, Cox narancs renet és a Laxton's Superb alma.

A Moorpark sárgabaracknak pedig a Sclerotinia laxa tűrése jelentős, míg a Hedelfingeni óriás pedig Sclerotinia cinerea rezisztenciával tűnik ki. Ismert az is, hogy az őszibarack általában mennyire érzékeny a tafrinás levélfodrosodásra, viszont az Alexander, Amsden, Mayflower és Salwey fajták kevésbé fogékonyak iránta.

A levéllikasztó betegség pedig alig okoz kárt az Elberta, Gyümölcsöskertek királynője és Salwey fákon. Majdnem tucatnyi almafajta lisztharmat rezisztenciával rendelkezik. A régi csemege és vegyes hasznosítású szőlőfajták számbavétele sem lenne haszontalan a rezisztencia növelése szempontjából – bár e tekintetben magyar nemesítők jelentős sikereket értek el új fajtáikkal.

Gyakorta az új szemléletet tükröző, ökológiai termesztés ösztönös ellenzői egyrészt nem ismerik megfelelően a történelmi és tájfajtákat, másrészt reménytelennek tartják a szívós, a betegségeknek és kártevőknek ellenálló fajták reneszánszát segíteni, mert e fajtákhoz kapcsolódó termesztési és fogyasztási kultúrát a legkevésbé sem ismerik. A legsúlyosabb ellenérvet, s egyben a gyakorlati cáfolatot a modern nemesítői műhelyek eredményei szolgáltatják. Szembetűnő ugyanis az a fáradozás, amellyel a géntechnológusok rezisztenciahordozó géneket, genomokat próbálnak az új fajtákba beépíteni. S azokhoz a génforrást épp a vad fajok, kivadult kultúrfajták, illetve a történelmi és tájfajták, vagy más spontán és szubspontán alakok szolgáltatják.

Az új fajta-könyvekben bemutatott fajták leírása igen alapos, nemcsak pomológiai, hanem történelmi forráskutatásokat is igénylő munka húsz éve után született, mégpedig az egyes fajták, változatok és helyi különlegességek törzsfáinak meglétét szabva feltételnek. A történeti-pomológia szempontjait (pl. a kulturális és művelődéstörténeti funkciót) is figyelembe vevő jegyzék mindamellett nem dogmatikus, s mint előzőekben említettük, nem is lezárható jegyzék. Ugyanis ez minden olyan fajtával, változattal bővülhet, amelyik megfelel a genetikai értelemben vett fajtastabilitás és a rezisztencia alapvető követelményeinek, vagyis beleillik az ökológiai szemléletű termesztésbe és genetikailag stabil.

Tehát az „új” fajták is lehetnek a természetvédelmi területekre valók, mert megfelelnek a biotermesztés igényeinek (is), illeszkednek a termesztési módszerek a magas gyümölcs minőség elvárásaihoz. Almavarasodásra rezisztens a Florina, Freedom, Prima és Vanda fajta; lisztharmat iránti gyenge fogékonysága miatt fontos a Kovelit, Kovaguszt, Nyári zamatos és Prima alma. A Csengődi csokros meggy moníliának és a blumeriellás levélbetegségnek ellenálló, de lényeges az is, hogy a Čačanska rana, Montfort, Ruth Gersetter, Sermina és Valjevka szilvafajta alig érzékeny a sharka vírus iránt, akárcsak a Bíborkajszi és a Stark Early Orange sárgabarack.

A Mariska őszibarack, s a Bergeron, Szkopszka krupna és Veecot sárgabarack relatíve nagy fagytűrő képességű, vagy kedvező(bb) években az Aratómeggy, a Linda cseresznye, vagy akár az Ageni, a Besztercei muskotály, Nyári aszaló és a Plovdivna desertna gyümölcse a fán is megaszalódhat.

A különleges termesztési és feldolgozási igények tág teret adhatnak bizonyos fajták használatának, ilyen a Jonathan alma, a Parasztbarack, a Bíborkajszi, a Besztercei szilva, a Germersdorfi óriás cseresznye, a Pándy üvegmeggy, a hegyi szeder és a Nagymarosi málna, vagy a Milotai dió. Az új bogyós gyümölcsű fajták közül említhető a Norma málnafajta, mert igen jól bírja a téli lehűléseket és a kora tavaszi fagyokat. A Gerida szamóca lisztharmatnak és a levél-foltosságnak ellenálló, a Melody szamóca pedig a peronoszpóra iránt rezisztens. Lisztharmat ellenállóságra nemesítették a Rolanda, White Smith és Zöld győztes egresfajtákat, hasonlóan a Weisse Perle fehér ribiszkét is. A Triton és az F. 41 ribiszkefajták pedig egyéb gombabetegségeknek is ellenállnak.

Méltán híres a mai magyar szőlőnemesítés is. Egyes fajtajelöltek, s fajták lisztharmatnak, peronoszpórának, vagy szürkerothadásnak ellenállók, szinte tünetmentesek maradnak bizonyos szőlőfajták. A peszticidek felhasználása mérséklésének kiváló példái ezek a rezisztens fajták, mint a Bianca, Eger 1 és Eger 2, Eszter, Göcsei zamatos, Kunbarát, Kunleány, Nero, Pölöskei muskotály, Sarolta, Suzy és Zalagyöngye.

Összefoglalva tehát a gyümölcs- és szőlőfajták körében a történelmi és tájfajták helyzetét és jövőjét, ma már úgy tűnik sokkal jobbak a kilátások a megőrzésükhöz, megmaradásukhoz és jelentőségük növekedése volt megfigyelhető az elmúlt évtizedben. A megváltozott politikai, gazdasági és társadalmi helyzet a nemesítési munkát noha megnehezítette, mégis a peszticidek felhasználásának visszaesése, a népegészség szinte társadalmi mozgalommá emelkedése a főleg a reform táplálkozásnak, bizonyos gyümölcskúráknak, de legfőképp a biotermelésnek is kedvez.

Az ökológiai szemléletű termelés kisebb terhelést jelent a természetes és kultúrvegetációra, s nagyobb diverzitást biztosít, mint a kizárólagos produkció-központú technológia.

SURÁNYI DEZSŐ

Vissza