Talajtakarás a zöldség- és gyümölcstermesztésben

A hazai talajművelési kultúra hanyatlása, a termőterületeken jelentkező talajdegradációs folyamatok (erózió, defláció, talajszerkezet-leromlás) fokozott jelentkezése és a talaj állapotát javító művelési beavatkozások – többnyire ökonómiai megfontolásból történő – elhagyása egyre sürgetőbbé teszik a talajművelési gyakorlat ökológiai szemléletű átgondolását.

Számos eset bizonyítja a külföldön már sikerrel alkalmazott alternatív talajhasználat magyarországi elterjesztésének szükségességét. Ennek egyik legjobban bevált, ám ennek ellenére hazánkban mégis ritkán alkalmazott módja a talajtakarásos növénytermesztés. Kísérletek igazolják pedig, hogy a talajtakarás sokoldalúan hat a növények növekedésére, a talaj szerkezetére és termőképességére, ugyanakkor bizonyos értelemben pótolja a talajművelést is. A helyesen kialakított szerves takaróréteg nemcsak hatékonyabb párolgáscsökkentő, mint a csupasz talajfelszín, hanem a kelő gyomokat is elfojtja, a cserepesedést eső esetén is megakadályozza, a nedvességet pedig folyamatosan tartja a felső talajrétegben, ezáltal a talajéletet jelentő mikroorganizmusoknak is kiváló életteret biztosít.

Talajtakarásra használatos, szerves eredetű anyagok

A zöldség- és gyümölcstermesztésben alkalmazott takaróanyagok igen változatosak, lehetnek szerves vagy szervetlen eredetűek. Azonban leginkább a szerves eredetű, az iparban vagy a mezőgazdaságban melléktermékként keletkező anyagok, mint amilyen a szalma, a lekaszált fű, a megdarált komposzt, a kipréselt szőlőtörköly, a kéregzúzalék vagy akár a szerves trágya terjedtek el. Ezeket használhatjuk a talaj felszínén, vagy annak néhány centiméteres rétegével keverve. Talajtakarásra általában azok a szerves anyagok a legmegfelelőbbek, amelyeket helyben termelhetünk meg. Így egyrészt anyagi oldalról vizsgálva: nem kell a szállítási költségeket fizetni, másrészt ezek eredetét pontosan ismerjük. Hiszen vegyszer- vagy fáradtolaj-, esetleg gyomirtószer-maradvánnyal szennyezett talajtakaróval csak mérgezzük a talajt, a növényeket, s ezáltal közvetve magunkat is.

A mulcs alkalmazása

Az élettelen szerves anyagok a legtöbb előnyös tulajdonsággal rendelkező természetes eredetű talajtakarók. Alkalmazásuk mind a környezetkímélő integrált növénytermesztésben, mind pedig a biotermesztésben kiemelt jelentőséggel bíró, a minimális talajművelés (minimum tillage) követelményeinek legjobban megfelelő talajművelési eljárás. A szerves anyagokkal való talajtakarás idegen neve a mulcsozás, amely hasonló szerepet tölt be, mint az erdei gyümölcsfák esetében az avartakaró. A szerves anyag lassan elbomolva a talaj termékenységét javítja és a talajt humuszban gazdagítja. A hosszú termesztési idény alatt a növényeket a talajtakaró átsegíti a kritikus, száraz időszakokon, különösen ott, ahol öntözésre nincs lehetőség. Ebből eredően a finomgyökérzet aránya nagyobb, ami hatékonyabb tápanyagfelvétellel jár együtt. Jelentős talajnedvesség megőrző hatása több öntözéssel is felérhet, viszont a csapadék átszivárgása a takaráson meglehetősen lassú, és a takaróanyag jelentős mennyiségű vizet tarthat vissza, azaz csak a nagyobb esők után várható a növények vízellátottságának javulása. Ezt a hátrányt azonban egyértelműen ellensúlyozza, hogy a talajba került víz hasznosulása jobb, mivel a takarás alatt a nedvesség időben és térben is egyenletesebben oszlik meg. A talajtakarás a talaj vízgazdálkodásának javításával, a talajélet serkentésével elősegíti a tápanyagok fokozottabb feltáródását és hatékonyabb felvételét. A takarás alatt fokozódik a talaj porozitása, azaz megnő a közepes- és finompórusok aránya, ami nagyobb vízkapacitást és tápanyagmegőrző képességet jelent. Kedvező hatása közvetlenül lemérhető a sarjak, hajtások erőteljesebb növekedésén, a terméshozamok emelkedésén. A takart talaj hőmérséklete kiegyenlítettebb, a téli lehűlés mérsékeltebb, de a talaj tavasszal néhány nappal később melegszik fel.

Ezen túl meglévő ültetvényben a biológiai gyommnetesítés legjobb módja szintén a talajfelszín mulcsozása. Ezzel egyrészt a környezetszennyezés, másrészt a herbicidekre fordított kiadások csökkenthetők. Köztudott, hogy a növényvédelmi technológiák alternatív lehetőségeiről gyakran azért feledkezünk meg, mivel a peszticidek használata viszonylag egyszerű és hatásuk biztos (bár sok esetben környezetszennyező). Gyommentesítő hatású a talaj – főként a vastagabb rétegben leterített – szerves anyaggal (fakéreg, faforgács, istállótrágya, gabonaszalma, törek, lekaszált zöldtrágya, falomb, borsószalma, krumpliszár) való takarása, ami viszont külön figyelmet érdemel, mivel búvóhelyül szolgálhat a kártevők, rágcsálók számára. Bár ez csak részben igaz, mert nem csupán a káros, hanem a hasznos élőlényeknek, rovaroknak is menedéke a mulcs. Ami pedig a rágcsálókat (pl. nyúl, mezei pocok) illeti, a téli talajtakaróba keverhetünk bodza- vagy diólevelet, esetleg mindkettőt, amely tapasztalatok szerint riasztja a rágcsálókat. Ezek híján a gyümölcsfák törzsét műanyag törzsvédőkkel is burkolhatjuk, de vegyszerek kijuttatása is vezethet még kedvező eredményre. (A szaglószervre ható riasztó készítmények közül a Buvard R, a Cervacol, vagy a Nevibes használható, amelyet ősszel kell a fák törzsére felkenni.)

A mulcsozás a termelő, ill. a kertész szempontjából is igen sok pozitívummal rendelkezik, hiszen hatására jelentősen csökkennek az agrotechnikai munkálatok, egyrészt jóval kevesebbet kell kapálni, öntözni, gyomlálni, másrészt pedig kevesebb trágyára van szükség, mivel ebben a kedvező környezetben a mikroorganizmusok tevékenysége is jelentősen felélénkül. Mindezeken túl könnyebben, tisztábban lehet a gyümölcsöt betakarítani, mert a talaj közelében érlelődő termés nem lesz szennyezett a felfröccsenő sártól. Az esetlegesen lehulló gyümölcs pedig puha felületre esik. Említést érdemlő valószínűsítés, hogy fiatal ültetvényben a talajtakarás csökkenti az ún. újratelepítési betegség kockázatát is.

Speciális talajtakarás

Minden kertészeti kultúrának, növénynek megvan a maga legjobb talajtakarója. Noha a takaróanyagnak – a sajátos tapasztalatoktól és a helyi adottságoktól függően – igen színes palettája kínálkozik, azonban mindezt nem lehet elvonatkoztatni magától a talaj minőségétől. A mulcsozást leginkább a laza szerkezetű, homokos talajokon alkalmazzuk.

Könnyebb, homokosabb talajokon a folyamatos talajtakarás megőrzi az egyébként is szűkösen lévő talajnedvességet, és kiválóan véd a szélerózió ellen. Könnyű talajokon a talajtakarás segítségével néhány év alatt jelentősen megnövelhetjük a tápanyagtartalmat. Homokos talajokon a gyümölcsfák tányérját, amelyet öntözés céljára készítettünk, valamint a szőlő sorát 60 cm szélesen takarhatjuk fűnyiradékkal vagy szalmával – nagyon hálásak lesznek érte a növények.

Kötött talajokon a mulcsozásnak kisebb szerepe van, de pl. megelőzhetjük vele a felület „csonttá” száradását. Vannak cserepedésre hajlamos, valamint nehéz, hideg agyagtalajok, kötött talajok, ahol előbb magát a talajt kell rendbe hozni, levegősebbé tenni, s majd csak azután takarhatjuk, de nem minden évben, hanem felváltva, minden második vagy minden harmadik évben. Ez a megoldás különösen alkalmas a kívánatos talajérettség elérésére és fenntartására. Vonatkozik ez főleg az agyagos vályogra, az ún. „heves” talajokra. Egyéb tapasztalat, hogy kötött talajon szoros összefüggés van a talaj folyamatos víztelítettsége és magas káliumtartalma, ill. a szalmatakarás és a Phytopthora fajok okozta gyökér- és gyökérnyakrothadás között. Mély fekvésű, időnként vízborításos területeken határozottan káros a mulcsozás. A talajt itt először ki kell szárítanunk, esetleg a terepet is rendeznünk kell, s csak miután rendbe tettük, takarhatjuk pl. szárító hatású réti szénával vagy gabonafélék szalmájával. Amikor újabb mulcsréteget terítünk szét, ne zavarjon bennünket, ha az előző réteg még nem érett földdé, hiszen a nem teljesen lebomlott talajtakaró jobb szigetelő. A takaróréteg az eső és a napsütés hatására összetömörül, fokozatosan nemezszerű réteggé válik. Két-három hónap alatt a korhadása is megkezdődik úgy, hogy ősszel be lehet ásni a talajba.

A takaróanyag kialakítása ill. a takarás művelete komoly odafigyelést, de nem magas szaktudást igényel. Először a talajt lazítóval vagy kapával lazítsuk fel, egyúttal a gyomokat is szedjük ki, majd a felszínt gereblyézzük el simára. Hiszen a felület, ahová a mulcs- vagy a komposzttakarót szeretnénk teríteni, feltétlenül nedves és laza kell, hogy legyen. Friss, nedvdús anyagot, mint amilyen pl. a lágyszerű növények többsége, füvet vagy vegyes kerti hulladékot csak vékony rétegben szabad ráhordani a talajfelszínre. Ha szénben gazdag anyaggal, pl. szalmával, aprított kukoricacsutkával takarunk, közvetlenül a talajra lazán, 1-2 cm vastagon, nitrogénben gazdag anyagokat (trágyával dúsított, érett komposztföldet vagy szaruforgácsot) szórjunk. Hiszen a talajtakaró alatt, a mulcs és a talaj közötti átmeneti rétegben állandóan folyamatos korhadási folyamat zajlik. Ezért van szüksége ennek a rétegnek mindenképpen elegendő mennyiségű oxigénre. Máskülönben – akárcsak a komposztban – káros rothadás indulhat be. Amikor a takarás már elhasználódott, meg kell újítani. A téli takarás valamivel vastagabb lehet, mint a nyári. Arra azonban ügyeljünk, hogy a szerves anyaggal való takarás ne tömörítse meg túlságosan a talajfelszínt és ne indítson el anaerob folyamatokat vagy rothadást.

A „nagyüzemi” mulcsozáshoz, talajtakaráshoz gépi eszközök is használhatók. Ilyenek az oldalra szóró adapterrel felszerelt szervestrágya-szórók, az állítható kifújónyílású lengőkéses mulcsozók és az oldalra fúvó függőleges tengelyű kaszálógépek.

Ajánlott takaróanyagok

A leginkább hagyományosnak tekinthető takaróanyag a szalma, melyet leggyakrabban a paradicsom-, a szamóca-, a ribiszke-, a köszméte-, a málna- valamint az almatermesztésben használnak. A szalmatakarás és annak folyamatos fenntartása azonban rendkívül költséges, ezért ma többnyire csak kísérletekben alkalmazzák. A takarásban részesítendő felületek pontos meghatározása csak a kiültetett zöldségnövények és a fiatal gyümölcsfák gyökérzetének talajban elfoglalt helyzete ismeretében lehetséges. A takaróanyag vastagsága pozitív korrelációban van a takarás hatékonyságával, ezért a talajtakarás során arra kell törekedni, hogy a szalmaréteg vastagsága ülepedett állapotban is legalább 10-15 cm legyen. Gyümölcsültetvényben a fák korától és a gyökérzet kiterjedtségétől függően fánként 10-25 kg szalmát ajánlatos a törzs körüli talajtakarásra felhasználni.

Külföldi tapasztalatok szerint a szalmával való takarásnak előnye, hogy:

• az alkalmazása szerényebb vízgazdálkodású, szárazabb területeken is lehetséges;
• használata révén elszaporodnak a talajtakaró mikro- és makroorganizmusok, nő a talaj biológiai aktivitása;
• folyamatos lebomlása permanens tápanyagforrást jelent;
• kedvezően hat a talaj szerkezetére, a talajlégzést élénkíti;
• bizonyos kultúrákban kiküszöböli a szedések okozta taposási kárt, a talaj tömörödését;
• érezhető módon csökken a gyomosodás, bár idővel egyes gyomok képesek a takarórétegen átnőni.

A szalmatakaró lassan bomlik el, véd a gombák támadásától

A szalmatakarásnak persze hátrányai is vannak:

• az állandóan vékonyodó réteget időnként (1-2 évente) pótolni kell;
• a pentozánhatás elkerülésére fokozott N-ellátást kell biztosítani;
• egyes agrotechnikai munkálatokat nehezítheti, hiszen a friss szalmán közlekedő erőgépek könnyen megcsúszhatnak, különösen lejtős területen, ezért vagy ősszel végezzük a szalmázást a szüret után, vagy már nedves, ún. „kazal alja” szalmát használjunk;
• a gyökérzet magasabban való elhelyezkedése miatt a takarás megszüntetésekor – öntözés nélkül – növekedés-visszaesés és terméscsökkenés várható;
• fokozódik a rágcsálók (egér, pocok) betelepülése;
• alma esetében túlzottan nőhet a káliumfelvétel, amely ronthatja a tárolhatóságot;
• szeles időben a szél elhordhatja a növények mellől az odaszórt takarót;
• jelentkezik a beszerzés és a szállítás költsége.

A hagyományosnak tekinthető szalmás talajtakarás mellett a szerves trágyák alkalmazása is jelentős, bár – hasonlóan a szalmához –, inkább, mint kisüzemi módszer jöhet szóba. Ebben az esetben a tápanyagutánpótlás szerepét is fokozottabban betölti, hiszen elsősorban a szervestrágya takarásnál jelentős a takaróanyagból kimosódó tápanyagok mennyisége. Ennek következtében a talaj nitráttartalma többszörösére, míg kálium- és foszfortartalma két-háromszorosára nőhet, s ezt feltétlenül figyelembe kell venni a tápanyagutánpótlásnál is. Talajmikrobiológiai folyamatokra és az élőlényekre gyakorolt hatása rendkívül pozitív, hisz istállótrágya-takarás alatt csupán fél év után is értékelhetően nagyobb a talaj aerob N-kötő, nitrifikáló és aerob cellulózbontó baktériumpopulációja, de a második év tavaszán már nagyságrendnyi különbségek vannak a mechanikusan művelt facsíkhoz viszonyítva. Almaültetvényben végzett kísérletek alapján megállapítható, hogy a szerves trágya-kezelés hatására a talaj nedvességtartalmának alakulása ugyan kedvező, de a gyümölcsök tárolhatósága szempontjából fontos K/C arány e kezelés fáinak esetében a legkedvezőtlenebb.

A talajtakarás egyik alternatív módja az ültetés után közvetlenül végzett ún. „árnyékoló trágyázás”. A gyümölcsfák törzse körül 0,5-1,0 m2-es területet takarunk 8-10 cm vastagon szerves trágyával vagy tőzeggel. A takarás következménye a jobb eredés és 10-20%-kal nagyobb hajtásnövekedés. Az árnyékoló trágyázást általában egyszer végezzük, nem ismételjük.

A viszonylag kedvező áron elérhető kéregzúzalék szintén alkalmas talajtakarásra. Belőle lényegesen kevesebb (a gyümölcs tárolhatóságát magas K/C arány esetén hátrányosan befolyásoló) kálium jut a talajba. A természetes anyagok közül a kéregzúzalék gyomosodást mérséklő hatása nemcsak a fizikailag takaró (fényt elzáró) hatáson alapul, hanem a fakéreg vizes kivonata több növény magvainak csírázását, ill. növekedését gátolja. Ezért a gyomok kéregtakarón való átnövése viszonylag nehézkes, így a takarás élettartama hosszú, felújítására – a szalmához vagy a szerves trágyához viszonyítva – csak később kerüljön sor.

A fűrészpor könnyen kezelhető, s nem tartalmaz gyommagvakat. Takarás gyanánt inkább az alkalikus talajokra ajánlható, mert közömbösíti azok lúgos kémhatását, ill. savanyítja a talajt. Szennyvizek felitatására is előszeretettel használják. A puha fák fűrészpora kitűnő talajtakarója a bogyósoknak. A kemény fák fűrészporát – szaruliszttel vagy szaruforgáccsal kiegészítve – idős, de ifjított almások esetében alkalmazhatjuk sikerrel.

A takaróanyagok közül a kukoricacsutka és –szár csak aprított formában, és elsősorban téli takaróanyagként jöhet számításba. Szénben gazdag, ezért a kedvezőtlen pentozán hatás elkerülésére leterítése előtt szórjunk a talajra nitrogénben gazdag anyagokat is. Gyomirtóval kezelt területről származó kukoricacsutkát ne használjunk.

Tapasztalatok szerint a fenyőtű és a komposztált fenyőkéreg is kitűnő talajtakaró. A lucfenyő pl. növeli a szamóca szárerősségét, gombabetegségekkel szembeni ellenállóképességét, javítja a termés ízét. Leterítése kb. 2-3 cm vastagságban történjen. A komposztált fenyőkéreg inkább a savanyú talajt kedvelő növények (pl. áfonya) számára kedvező.

A kövek is alkalmasak bizonyos körülmények között a talajtakaró szerepére (ún. kőmulcs). Elsősorban forró éghajlatú, száraz klímájú vidéken, ahol a nyár folyamán friss zöld hulladék nem áll rendelkezésre. Ilyen helyen kőlapocskákkal fedik a talajt, s ez szintén jól megőrzi a nedvességet.

Nem áll azonban mindig e sokféle takaróanyag rendelkezésünkre, gyakran nagyon is egyoldalú a mulcs összetétele. Ilyenkor különösen célszerű a takaróanyagot bizonyos adalékokkal – kőliszttel, bentonitliszttel (korallalgamésszel) vagy komposztstarterrel – finoman beszórni. A kőzúzalék sok fontos nyomelemet tartalmaz. A bentonit speciális hatásmechanizmusával megköti a felszabaduló tápanyagokat (ionkicserélő képesség). A tengerfenékről származó korallalgamész a biológiailag megkötött mészen kívül számos hatóanyagot és nyomelemet tartalmaz, bár ez hazánkban többnyire nehezen beszerezhető. A komposztstarter-adalékok hatására pedig a mulcs hamarabb elkorhad és még tápdúsabbá válik.

RACSKÓ JÓZSEF
egyetemi hallgató
Debreceni Egyetem ATC

Vissza