Tanuljunk apáinktól

Hajdanában minden vidéki háznál neveltek, hizlaltak sertést, rendszerint mangalicát. Nálunk is az udvar végében nádtetős ólban, cseréppel fedett kifutóban, korpán, kukoricadarán, konyhai moslékon növekedtek, híztak a mangalicák.

A hízóba állított süldőket nagyapám gonddal válogatta, amelyiknek hosszabb az orra azt nem kérte. A századforduló az 1900-as évek táján Nautilus német tudós már megállapította, hogy a sertésnek fiatalkori rossz táplálkozása (vagy betegeskedése) következtében megnyúlik az orra. Hazai szakemberek megfigyelései is alátámasztották, hogy a nagy fej és a hosszú orr azután megmarad a sertés egész életében, mert az állattenyésztésben is szabály, hogy a fiatalkori testi hibák nem hozhatók többé helyre később még jó etetésnél sem.

A háztájiban tartott állatok egyéniségek voltak. Nevet talán azért nem kaptak a sertések, hogy ne tűnjön gyilkosságnak a disznótor.

Az értelmi képességekre lehet következtetni az agyvelőt védő koponyacsontok méretéből . A keskeny a vadhoz közel álló, míg a szélesebb a nemesített állományhoz tartozásról árulkodik. Ezek a már tenyésztésben korábban beállított állományból származó szelídebbek, jobb a malacnevelő képességük, szaporábbak és a hízóképességük is kedvezőbb.

Mindezt az 1939-év Hangya Naptárában enesi Dörner Béla cikkének ábrái egyértelművé teszik:

1. Széleshomlokú és rövidorrú süldő szemtávolsága 13 cm, orrhossz 25 cm. Jól evett, jól hízott. 180 kg-os súlyban került eladásra.	2. Keskenyhomlokú és hosszúorrú süldő. Szemtávolság 10,5 cm orrhosszúság 27 cm. Rosszul evett és rosszul hízott, emiatt idő előtt kellett értékesíteni.

Dr. Győrffy Sándor Péter

Vissza