Régi magyar baromfifajták és az ökológiai gazdálkodás

Adottságai és tenyésztési kultúrája alapján Magyarország az ökológiai típusú állat-tenyésztés egyik nagyhatalma lehetne. Ez természetesen szemléletváltást igényel.

Az említett szempontoknak nemzeti kincseink, a régi magyar baromfifajták minden tekintetben megfelelnek, amint azt alábbi tulajdonságaik jól mutatják:

• helyi klimatikus viszonyok és természeti feltételek között kialakult és alkalmazkodott fajták;
• általános ellenálló képességük és alkalmazkodó képességük lényegesen jobb mint az intenzív fajtáké;
• a falusi és tanyasi környezetbe illőek, annak hagyományos részei;
• ösztöneiket megőrizték, így természetes környezetükben – a szabadban – lényegesen könnyebben és biztonságosabban tarthatók;
• felhasználhatók az alternatív növénytermesztésben, az agrárökológiai egyensúly fenntartásában és a természetvédelemben;
• különleges termékek, hungarikumok előállítására (hús, tojás, toll) csak ezek a fajták alkal-masak.

A Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE) tenyésztőszervezeti keretében fenntartott és ökológiai típusú gazdálkodásra ajánlott régi magyar baromfifajtáinkat röviden az alábbiakban mutatjuk be:

Magyar tyúkfajták: A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a XIX. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A tyúkok súlya 2,0-2,3 kg, a kakasoké 2,5-3,0 kg. A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke kitűnő, finom rostú és ízletes húsa, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték. A sárga magyar tyúk a Dunántúlon, valamint az Alföld és a Duna-Tisza köze egyes részein terjedt el, a fehér magyar tyúk elsősorban az Alföld tyúkja volt, elsősorban azért, mert fehér színével az árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte. A kendermagos magyar tyúkot és a fogolyszínű magyar tyúkot rejtőzködő színük miatt a szárnyas ragadozók által veszélyeztetett területeken kedvelték. Az erdélyi kopasznyakú tyúk leggyakrabban fekete, fehér, sárga és kendermagos változatban fordult elő. Rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak, gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. A tojásaik általában barna- vagy krémszínűek. Egyes vidékeken kiváló téli tojóként tartották számon.

Magyar pulykafajták: Régi magyar pulykáink több fajtája vagy változata ismert. Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka, melyet fekete és fehér színben tenyésztettek. A rézpulyka főként a déli vidékek állata volt. Edzettségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották távolabbi piacokra. A bronzpulyka a legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike, az egész világon elterjedt. Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából került Magyarországra. A keresztezések nyomán honosult, helyi fajtává vált. A régi magyar pulykák testsúlya kifejlett korban általában 5-8 kg (kakasok) és 4-6 kg (tojók). Jellemző rájuk, hogy, ellenállóak, az élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmasak. Gyom- és kártevő-mentesítésre a legalkalmasabb baromfifélék. Húsuk minősége egyedülálló. Említett tulajdonságaik alapján a magyar pulykafajták fajtatisztán vagy keresztezésben egyaránt alkalmasak különleges minőségű ökológiai termékek előállítására.

A gyöngytyúk: Testük vízszintes tartású, hátuk feldomborodó, tollazatuk zárt. Fejükön szarusodott sisaktaréjt viselnek. A parlagi változatok kakasainak testsúlya 1,3-1,6 kg, a tojóké 1,2-1,4 kg. Hazánkban elsősorban a kékesszürke, kisebb mértékben a fehér színváltozat terjedt el. A gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle. A XX. század első felében külföldre vadmadárként szállították. A parlagi változat a tojástermelést áprilisban kezdi, évente mintegy 60-80 tojást tojik. Tojásai különleges minőségűek, héjuk vastag, ezért lényegesen hosszabb ideig eltarthatók. A parlagi gyöngytyúk természetes életfeltételei közé tartozik a korlátlan szabad terület (legelő, fás-bokros terület vagy erdő), ahol kisebb-nagyobb csoportokba verődve naphosszat élelem után kutat. Félvad természete, ellenálló képessége és vérmérséklete egyaránt alkalmassá teszik ökológiai tartásra.

A lúd: A magyar lúd edzett, igénytelen, gyorsan növekvő, jól tollasodó és fáradhatatlanul legelő fajta, a takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok mindig nagyra értékelték. Testsúlya 5-7 kg, de egyes tájfajtái lényegesen nagyobbak lehetnek. Tollhaszna jelentős, évente három-négyszer téphető. Az eredeti magyar lúd éves tojástermelése 15 körüli, a nemesített változatok ennél lényegesen jobb tojók. A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk több vidékén. A magyar lúdfajták különböző változatai tradicionális, ökológiai típusú hasznosításra kiváló állatok.

A kacsa: A magyar parlagi kacsát a Kárpát-medencében kialakult, őshonos magyar fajtának tekintjük. Legelterjedtebb a fehér és a tarka vagy vadas színű változat volt, ritkábban barna, fekete és szürke színben is előfordult. A magyar kacsa igénytelen, fürge, edzett és szapora. Jól hizlalható, húsa rendkívül ízletes, lédús és finom rostú. Nagy ellenálló képességű és jó élelemkereső fajta. A magyar kacsa tojóinak testsúlya 2,3-3 kg, a gácséroké 2,5-3,2 kg. A kacsa a családi gazdaságok egyik legfontosabb állata volt a múltban. A parlagi változatok ökológiai típusú tartása napjainkban is igen gazdaságos lehet, különösen, ha megfelelő legelő és vízfelület áll állományaink rendelkezésére.

Dr. Szalay István

Vissza