Természetkímélő szántóművelés II.

Jelenlegi művelési gyakorlatban rejlő veszélyek

Vetés és a művelés ideje

A vetés és a művelések időzítése nagymértékben meghatározza, hogy az adott területen milyen növény- és állatfajok találják meg életfeltételeiket. Számos vadvirág számára őszi művelés szükséges, míg mások csírázásához tavaszi művelésre van szükség. Az őszi vetésű növények a következő tavaszi költési időszakra sokszor túl sűrűvé válhatnak a földön fészkelő madarak számára.

A tavaszi talajművelés lehetővé teszi a madaraknak, hogy egy olyan időszakban is hozzájussanak a talajlakó gerinctelenekhez, amikor azokat más területeken nehéz lenne megtalálni. Emellett a tavaszi talajművelés kedvező fészkelési feltételeket alakíthat ki a kopár élőhelyeket kedvelő földön fészkelő madarak (pl. bíbic, székicsér, ugartyúk) számára.

Vetésforgó

Ha egy adott területen, éveken keresztül ugyanazt a növényfajt termesztik (monokultúra), akkor talajuntság léphet fel. Előbb-utóbb csökkenni kezd a termésátlag, még ha tökéletes agrotechnikai gyakorlatot követnek is. Ez a csökkenés az intenzíven termesztet kukorica esetén, eléri az 10-20 %-ot is. Ennek okai sokrétűek, de a fő okok a kártevők feldúsulása és a talaj egyoldalú használata.

A változatos vetésforgó változatos élőhelyeket teremt, ezeken sokféle állat- és növényfaj találja meg életfeltételeit évről évre. A vetésforgó a biológiai védekezés egyik módja. A talajban áttelelő kártevőlárvák kikelve nem a gazdanövényüket találják, nincs módjuk évről-évre tovább dúsulni.

A tavaszi kalászosok agrotechnikája lehetővé teszi az ősszel csírázó ritka szántóföldi gyomok kikelését, illetve a rovar populációk áttelelését. A tavaszi kalászos kultúrák lassabban nőnek, mint az ősziek, ezért a földön fészkelő madarak szívesebben fészkelnek közöttük. A szántóföldön fészkelő mezei pacsirta, bíbic, ugartyúk rovarokkal táplálja fiókáit, így ezen fajok jelenléte óriási hasznot hajt az extenzív gazdaságnak.

A vetésforgó gazdagításának ökonómiai indoka lehet, hogy ez több lábon állóvá teszi a gazdaságot, kevéssé kiszolgáltatott egy-egy szántóföldi termény aktuális világpiaci árának ingadozásával szemben.

Növényvédőszerek

A modern mezőgazdaság rengeteg féle kémiai anyagot használ a terméshozamok növelése érdekében. A biogazdálkodásra való teljes áttérés ma még elképzelhetetlen. Országosan hosszú ideig leszünk még rászorulva ezeknek a szintetikus anyagoknak a segítségére, de kisebb területeken az áttérést célszerű megkezdeni.

Nem kell kiátkozni ezeket a szereket, hanem meg kell tanulni, helyesen használni őket, hogy valóban “haszon” legyen az alkalmazásuk eredménye és ne két “kár” közül az egyik. Szakítani kell azzal a gyakorlattal, hogy a teljes szezonban növényvédőszerben áztassuk a veteményeinket, nehogy “lemaradjunk” valamelyik kártevő inváziójáról. A gazdának is elemi érdeke, hogy egyetlen literrel se használjon több permetlevet és egyetlen grammal se szórjon ki több műtrágyát, mint amennyi feltétlenül szükséges. A vegyszerezést mindig célzottan, megfelelő időben és módon alkalmazzuk.

A növényvédőszerek alkalmazása a szántóföldi növénytermesztési technológiának lényeges eleme, alkalmazásuk jelentős mértékben érinti e területek élővilágát. A gyomirtószerek alkalmazása következtében több gyomfaj mára igazi ritkasággá vált, ugyanakkor a vegyszerekre rezisztensé váló fajok pedig annyira elszaporodtak, hogy sok helyen már a szegélyterületeket is teljesen elborítják (pl. parlagfű, selyemkóró, mezei acat, betyárkóró, ragadós galaj). A változatosságot biztosító gyomfajok megfogyatkozása következtében azonban lényegesen csökkent a gerinctelen állatok, a madarak és az emlősök táplálékbázisa is. Az eltűnő gyomokkal fontos láncszem esik ki a táplálékhálózatokból, megbontva az eddig fennálló, többé-kevésbé stabil életközösségeket.

A szántóföldeken előforduló rovarok többsége nem károsít, sőt több közülük kifejezetten hasznos. A rovarirtó szerek azonban egységesen hatnak valamennyi rovarfajra. A gerinctelen fajok a hüllők, kétéltűek, madarak és az emlősök fontos táplálékát képezik, így például a fogoly állomány drámai csökkenésének legfontosabb oka, hogy a táplálékhiány miatt a fogolycsibéknek igen rosszak az életbemaradási esélyei. Hasonló gondok jelentkeznek sok más madárfaj, így pl. a világszerte veszélyeztetett túzok esetében is.

Tápanyag utánpótlás

A növények igényeit meghaladó mennyiségű műtrágya adagolása teljesen értelmetlen, feleslegesen kidobott pénz. A felszíni vizekbe elfolyó, vagy az altalajba leszivárgó műtrágya hatóanyag már nem hajt hasznot a gazdának, viszont óriási károkat okoz a környezetnek. A legtöbb műtrágya savanyú kémhatású, ezért a talajt is savanyítja. A savanyú talajban oldhatóvá válnak egyes fémvegyületek. Az így oldatba került mérgező nehézfémek a felszíni vizeket is szennyezhetik, de a termesztett növények is felveszik azokat, és ezáltal az ember táplálékába is bekerülhetnek.

A másik jelentős probléma a nitrogén hatóanyagú műtrágyák által okozott nitrát-szennyezés. A nitrát nagyon stabil vegyület. A talajba kerülve nem bomlik el, hanem annak víztartalmával együtt mozog, így szennyezi a talajvizet, illetve a felszíni vizeket is, de a növények is felveszik. Különösen a levél- és gyökérzöldségekben dúsul fel a nitrát, ezért az ilyen helyen termett növények fogyasztása jelentősen károsíthatja az ember egészségét. A szerves trágyák felszíni vizekbe vagy talajvízbe jutva ugyanúgy erőteljes szennyeződést okoznak, mint a műtrágyák.

A korszerű fajtákat úgy nemesítették ki, hogy gyorsabb növekedésükkel és nagyobb termésükkel minél jobban hasznosítsák a számukra kijuttatott mesterséges tápanyagokat. Ez azzal jár, hogy gyors növekedésükkel a legtöbb vadonélő növényt kiszorítják, azok a gyomok pedig, amelyek magas tápanyagszint mellett is jól megélnek, súlyos károkat okozhatnak (pl. libatop, disznóparéj).

A szerves anyagokkal jól ellátott talajban gazdag életközösség van, amelynek minden faja azon munkálkodik, hogy a talajba került hulladékot lebontsa. A szerves trágyákkal a műtrágyákhoz képest jóval többféle tápanyagot juttatunk ki, amelyek csak fokozatosan válnak felvehetővé, ezért sokkal kedvezőbbek a védendő, vadonélő növényfajok számára is. Emellett növelik a talaj humusztartalmát, a talajlakó állatok állományának sűrűségét, amelyek elengedhetetlenek az egészséges talajélethez, így a jó talajtermékenységéhez is. A szerves anyagok a talajban található mérgező fémvegyületeket megkötik, így a talajt érő szennyezések következményeit tompítják: a szerves anyagokkal jól ellátott talaj tehát jobban tűri az esetleges szennyezéseket is.

A hígtrágya túlzott mértékű használata azonban mérgező lehet a talajlakó állatokra, pl. a gilisztákra. Ráadásul csak kevésbé növeli a talaj humusztartalmát, alkalmazása pedig a legtöbbször komoly környezeti szennyezéssel jár (talajvíz, felszíni vizek, növényi termések).

Külön említést érdemelnek a földigiliszták. Hazánkban 59 fajuk él. Mindannyiuk elhalt növényi részekkel táplálkozik, de mivel ezeket nem tudják elkülöníteni a talaj többi részétől, így magát a talajt fogyasztják el. A talajművelés és a műtrágyázás rossz hatással van a földigilisztákra, ezért a szántók talajában van a legkevesebb belőlük (100-500 ezer/ha) míg a rétek, kaszálók talajában 1-2 millió is lehet hektáronként. A csupán műtrágyával táplált talajban viszont nem találják meg életfeltételeiket a giliszták, számuk rohamosan csökken. Egy hektárnyi szántó talajában még így is akár 1,5 tonna giliszta lehet. Ekkora mennyiségű élő anyag felépítéséhez a giliszták évente 25 tonnányi talajt fogyasztanak el, s miközben a termőtalaj áthalad a bélcsatornájukon javul a talaj szerkezete, növekszik a humusztartalma és gazdagodik talajbaktériumokban ( 1 g talaj 20 millió, 1 g gilisztaürülék 64 millió baktériumot tartalmaz), valamint mészben is gazdagodik (a giliszták tápcsatornájának elején levő mészmirigyből). A különböző kísérletekben mért – giliszták által előidézett – terméstöbblet esetenként a 100-180 %-ot is elérte.

Művelési ág változtatás

A domb- és hegyvidéki, erózióra hajlamos szántóterületek, amelyek általában igen gyenge termőképességűek, állami támogatás nélkül a legtöbbször nem alkalmasak nyereséges szántóföldi növénytermesztésre. Az erősen szikes részeken, illetve a deflációra hajlamos homoki, valamint a hullámtéri szántókon is fontolóra kell venni a terület művelési ágának megváltoztatását, szántóból gyeppé vagy erdővé alakítását.

Kívánatos volna ezeknek a szántóknak a művelési ágát megváltoztatni, tartósan gyepesíteni a területüket, vagy a domb- és hegyvidéken illetve hullámtéren fekvőket erdősíteni, amelyet szakmai segítséggel és anyagi támogatással meg lehet valósítani. Ezzel értékes élőhelyekké vagy azok melletti védőzónává (puffer terület) válhatnak, hosszabb távon a gazdálkodónak is nyereséges rét-, legelő- vagy erdőgazdálkodást biztosítva az eddigi eredménytelen, küszködő szántóföldi növénytermesztés helyett.

Használaton kívüli szántók esetében a gyepesítést a természet megoldja, komolyabb befektetés nélkül. Spontán begyepesedik a terület, csupán időnkénti (1-2 év) gyomirtó kaszálásra vagy szárzúzózásra van szükség. Telepítéskor – főleg az erdőnél – a tájra jellemző, honos fajokat kell használni, minél változatosabb élőhelyet kialakítva.

Az előzőekben említett művelési ág változtatásokkal szemben vannak szántók, amelyek megőrzése kiemelt jelentőségű. Ezek a szántóföldek természetvédelmi szempontból értékes élőhelyeken fekszenek, vagy azokkal határosak. Különösen fontosak a természetközeli gyepekkel, vizes területekkel és erdőkkel határos vagy azok közé beékelődött szántó területek, amelyeken a természetkímélő szántóföldi gazdálkodás alapvető a mozaikos, változatos élőhelyek megőrzése érdekében.

Szabó Balázs
NVT tanácsadó

vissza